Schmidt Mária és a holokauszt

Orbán Viktor hajdani történész főtanácsadója legújabb olvasói levelében megint hazudik. Nem igaz, hogy a Mazsihisz vezetőivel közölte volna, mi lesz a Sorsok Háza koncepciója. (Egy látványterv képeit mutatta meg nekik, de egy látványterv nem azonos a koncepcióval.)

Már csak azért sem, mert koncepcióval, pláne kész forgatókönyvvel, kb. két hónappal a józsefvárosi emlékhely hivatalos megnyitása előtt sem rendelkezik. Ennek ékes bizonyítéka, hogy még most, február közepén is ötleteket vár a koncepcióhoz, ezért írogat leveleket György Pétertől Konrád Györgyig jobb sorsra érdemes magyar értelmiségieknek. Nem igaz, hogy a nemzetközi tanácsadó testület – amelyet egyszer sem hívott össze ősz óta, így tanácsot sem kért tagjaitól – bármiféle történelemfelfogását jóváhagyta volna.

Nem igaz, hogy én a Mazsihisz január 21-i sajtótájékoztatóján a Sorsok Házát nyilvánosháznak neveztem volna. Megnéztem az 59.19 másodperces videót, a viszonylag hosszú, 41.25 másodpercnél kezdődő és a 45.51 másodpercig tartó részben, ahol a Terror Háza Múzeum főigazgatójáról is beszélek, valóban „a holokauszt tagadásáról és a holokauszt relativizálásáról hírhedett történésznő”-nek nevezem.

Felháborodásomnak és értetlenségemnek adtam hangot, hogy egy ilyen emberre holokauszt tárgyú emlékhely és oktatási program kidolgozását bízták. Azt lehetségesnek neveztem, hogy esetleg hirtelen „megvilágosodik”, rájön, hogy jó 25 éve a jobboldal udvari történészeként csak történelemhamisítással foglalkozik. A „madame”-os hasonlaton kívül ezért használtam még rá a „pandúrból lesz a legjobb rabló, és fordítva” és a „Saulusból Paulus” hasonlatokat is. Schmidt nem holokauszttagadó, csak holokausztrelativizáló.

Amikor 1998–1999-ben Ihász Istvánnal, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársával kidolgozták az Auschwitzba tervezett új magyar állandó kiállítás forgatókönyvét, és ez az írásmű nyilvánosságra került, kitört a botrány. A kiállítás forgatókönyve főbb történelemhamisításainak felsorolása oldalakat venne igénybe, de néhányat azért érdemes felidézni: a náci Németország nyomására kellett Magyarországnak 1938-tól antiszemita törvényeket elfogadni; a magyar társadalom többsége együtt érzett az üldözöttekkel, a társadalmi szolidaritás „ezernyi apró” jelben mutatkozott meg; „Magyarország nem választhatott a Gulággal és terrorral működő Szovjetunió és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket felmutató náci mintaállam között”.

A Horthy-rendszer többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia volt, ahol vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig, és érvényesült a sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság; állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni. Schmidt számára a holokauszt lényegtelen történelmi kérdés: „A második világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt”.

Ezzel szemben szerinte a XX. század legnagyobb bűncselekménye az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötése volt. Talán azt sem bánná, ha a nácik győztek volna a második világháborúban, mert hazánk háborúba lépését így mentegeti: „Magyarország második világháborús hadba lépését könnyű az események végkimenetele felől megítélni, de akkor még nem lehetett tudni, ki nyeri meg a háborút”. Történelemszemléletének tárgyiasult lenyomata a Terror Háza Múzeum, ahol két szoba jut 1944-re, ezen belül egy sem a holokauszt előzményeire, az elkövetőkre, a közömbös kívülállókra, és 23 terem az 1945–1990-es időszakra.

A múzeum azt sugalmazza, hogy mindenről a német, majd a szovjet megszállók tehetnek, a kommunista (exnyilasokból álló), terrorista szovjet kollaboránsok évtizedekig elnyomták az ártatlannak ábrázolt magyar népet. Minden, ami antikommunista, az pozitív ezen a kiállításon, az antifasizmus viszont az Andrássy út 60.-ban nem is létezik. Nem is csoda, hogy Schmidt védi még a védhetetlent, a Szabadság térre tervezett náci megszállási emlékművet is. Schmidt kontrollszerkesztőként és a fordítók ellenőreként csapnivaló munkát végzett R. L. Braham magyar holokauszt monográfiája első kiadása körül bábáskodva. Nem igaz, hogy időigényes feladat lett volna nem angolból visszafordítani magyarra mondjuk Teleki Pál vagy Horthy Miklós egy-egy szövegét, az eredeti törvénycikkeket, újságcikkeket stb.

Schmidtnek hajdanán eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon népes fordítói gárdájának segíteni. Például abban, hogy a szakirodalmat, a szaknyelvet nem ismerő fordítóknak megmondja, a gyűjtőtábor nem „összpontosítási központ”, vagy „gettóközpont”, de még csak nem is „bevagonírozási létesítmény”. Nála a főszolgabíró „helyettes megyei elöljáró”, de helyettes polgármesterből kreált ő „segédpolgármestert” is. A fordítási bakik hosszú sorát először feltáró Ember Mária számára is megoldhatatlan rejtély maradt, kire gondolhatott Schmidt, amikor a holokauszt idején az egyik város „főtitkárát” emlegette. Jómagam főispánra tippelnék.

Könnyebb volt megfejteni, hogy a „városi kikiáltó” helyett Braham eredetileg falusi kisbírót írt. Schmidt hadilábon áll a földrajzzal is. „Márton Áron gyulafehérvári püspök, akinek hivatalos rezidenciája Erdély román részén, Alba-Iulián volt” – olvashatjuk Braham monográfiájában. Schmidtnek nem sikerült megfejtenie, hogy Presov Eperjes, Krakkow pedig magyarul Krakkó. Az szóra sem érdemes, hogy a jegyzetekben szereplő nevek nem kerültek be a névmutatóba, vagy hogy következetesen „Eichmann-Trial”-ként szerepel nála az Eichmann-per. Két eset lehetséges: vagy ennyire dilettáns volt Braham professzor monográfiája magyar változatának szaklektorálásakor, vagy bele sem nézett a fordításba, úgy markolt fel honorá riumként súlyos dollárezreket.

A szerző történész

Tisztelt Szerkesztőség!

A Népszabadság felajánlotta, hogy „néhány mondatos reflexiót” fűzhetek Karsai László írásához. Köszönöm. Olvasói levelemben tényeket említettem, ezek ellenőrizhetők. Vitatkoznom egyébként is nehéz lenne ezen a hangon. Karsai írása – sajnos nem először! – annyi nyilvánvalóan hamis tényállítást (hazugságot) és csúsztatást tartalmaz, hogy azokra érdemben reagálni nem kívánok. Egy tudományos vita alapfeltétele a másik fél szellemi integritásának tiszteletben tartása. Erre Karsai – nem csupán esetemben – nem ad módot. Azt tanácsolom Karsai Lászlónak, hogy ha korrekt vitapartnernek akar számítani, tartózkodjék a másik fél sértegetésétől.

Schmidt Mária történész

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.