Jaj, dehogyis kezdünk el most méltatlankodni, hogy mi ez a lassúság, tán csak nem egyeztetni kellett az álláspontot, mármint hogy Jancsó Miklós méltó-e arra, hogy a főváros saját halottja legyen; ez nem kérdés, hiszen persze hogy kellett egyeztetni.

Három nappal a halála után az Emberi Erőforrások Minisztériuma már bejelentette ugyanis, hogy a saját halottjának tekinti a művészt, ami már önmagában nemes gesztus, hiszen a megboldogult 1. nem volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2. tehetségét és gerincét nem ajánlotta fel a nemzeti ügyek kormányának, ráadásul 3. világhírű volt, akinek életét már a halála napján méltatta az egész világ, köztük legelőbb is a The New York Times, amelynek kultúrrovata köztudottan a hazai liberálbolsevik esztéták befolyása alatt áll.

Ennek ellenére saját halott lesz. Vegyük észre: nem csupán arról van szó, hogy milyen filmeket készített Jancsó Miklós, hiszen nehogy már egyedül a régi, liberálbolsevik értékrend domináljon a végóráit élő nyugati világ véleményével egyetemben, hanem hogy öntörvényű személyiségről van szó, aki túl tehetséges, túlságosan is zseni volt, ám a minisztérium, illetve a főváros vezetői ennek ellenére hajlandók elismerni munkásságát.

Azt írja a Magyar Hírlap, hogy a minisztérium azért csak három nappal Jancsó halála után adott ki kommünikét, mert előbb egyeztetni akartak a családdal, hozzájárul-e, hogy a tárca saját halottjának tekintse a művészt, s az igenlő választ csak három nap múlva kapták meg.

A régi értékrend szerint adódik a kérdés, hogy mi köze van ennek ahhoz, hogy egy ország kormánya a nemzet kiemelkedő művészének a halálakor azonnal reagáljon, valamiképp jelezve, hogy osztozik a gyászban; ahhoz, hogy egy minisztérium vagy egy önkormányzat a közleményében felsorolja a megboldogult életrajzi adatait és díjait, nem kell a család engedélye. Mondhatnók, hogy megint Balog miniszter meg Halász államtitkár sunyizásáról van szó, a szokásos hétköznapi kis aljasságról, hogy mi ezt is megtehetjük, akár a világ ellenében is. Nem mellesleg hol van a miniszterelnök filmügyi biztosa, a világhírű filmes guru, a magyar film megmentője, Andy Vajna, hogy legalább a bulvárlapokon keresztül tudassa, igen, hallott róla, hogy meghalt Jancsó Miklós, de hát igazság szerint nem volt a filmjeiben nagy pénz.

Vagy ha már ő sem, legalább a rezsicsökkentési biztos, ő ma kihagyhatatlan; igaz is, Koltay rendező úr annak idején három beteg lóval is képes volt lovas tömegjelenetet rendezni a Honfoglaláshoz, míg Jancsó esetenként harminc lovat is felhasznált. Ámbár a csoda tudja, nem kell-e már a kondoleáláshoz is egyeztetés. Most olvasni, hogy a Kossuth-díjra meg a Jászai Mari-díjra jelölt művészeknek alá kell írniuk egy papírt, hogy ha megkapják, hajlandók-e átvenni a díjat, vagy sem.

Utóbbi esetben várhatóan ugrik a díj, igenlő válasz esetén pedig nyilván a rendőr megy értük, ha mégse akarják átvenni. Ezek az emberek félnek. Egy nyomorult kommünikét nem mernek önállóan kiadni, kihalt belőlük minden emberi reflex, ülnek a halálon is, nem tudnak vele mit kezdeni, cidriznek, hogy nyilvános kondoleálás után leteremtik őket. Amúgy érthető a tanácstalanság, elvégre a nemzet örökös miniszterelnöke sem tartotta fontosnak, hogy iránymutató módon a nyilvánosság előtt akár csak szimpla részvétet nyilvánítson.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Jancsó Miklós