A magyar politikai és katonai vezetők kellő felkészítés, fegyverzet, ruházat és élelem-utánpótlás nélkül katonailag védhetetlen, ezért könnyen sebezhető, ismeretlen arcvonalba vetették be katonáinkat. A lövészárkokban a rendkívül zord időjárástól didergő, és emellett éhező legénység hadrafoghatósága a minimális szintet sem érte el. Az elkeseredett magyar katonaság végül fejvesztett menekülésre fogta. Ezt az egyébként érthető magatartást aligha nevezhetjük hősinek, a szenvedő katonákat pedig hősöknek. Ki kell mondanunk: katonáink áldozatok voltak!

dr. Kocsis Mihály
Budapest

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

A levél teljes szövege itt olvasható:

Tisztelt Államtitkár úr,

a doni katasztrófa évfordulója alkalmából tartott központi megemlékezésen Ön hősnek nevezte az áttöréskor életét vesztett százezernyi magyar katonát.

Engedje meg, hogy ismeretanyagát kiegészítő, és a véleményét remélhetőleg módosító történelmi tényekre hívjam fel szives figyelmét.

A második magyar hadseregnek a Don-kanyarban elszenvedett tragikus veresége nem elégséges a kérdés egzakt megválaszolásához.

Mindenekelőtt, egy alapvető megállapítást kell tennünk : a második világháború agresszív hadjárat volt. Az azt kirobbantó Németországot senki sem fenyegette, különösképpen nem a Szovjetunió. Az októberi forradalmat követő kíméletlen társadalmi, gazdasági átalakítás ugyanis tovább gyengítette az addig is hallatlanul elmaradt országot. Mindezt tetézte, hogy az ország pszichopata vezetője a Vörös Hadsereg tábornoki- és tisztikarát lefejezte. Ilyen körülmények között szovjet részről Németországra külső veszély semmiképpen sem állt fenn.

A magyar politikai és katonai vezetők kellő felkészítés, fegyverzet, ruházat és élelem-utánpótlás nélkül katonailag védhetetlen, ezért könnyen sebezhető, ismeretlen arcvonalba vetették be katonáinkat.
A lövészárkokban a rendkívül zord időjárástól didergő, és e mellett éhező legénység hadrafoghatósága a minimális szintet sem érte el. Közülük senki sem hitte már, hogy hazájuk, szeretteik békéjéért és nyugalmáért kell elviselniük ezt a szörnyű állapotot.

Az elkeseredett magyar katonaság - saját bőrén megtapasztalva az ellenség hatalmas túlerejét - harci kilátástalanságában, magasabb parancsnokai által magára hagyva, fejvesztett menekülésre fogta - ki merre lát alapon.

Ezt - az egyébként érthető magatartást - aligha nevezhetjük hősinek, a szenvedő katonákat pedig hősőknek.
Tevékenységük értékelését a Jány Gusztáv hadseregparancsnok által kiadott hírhedt parancs tartalmazza. Idézem : "Becstelenség az a lelke veszített, fej nélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van".

Fentiek ismeretében ki kell mondanunk :  

katonáink áldozatok voltak !

Alighanem szükséges lenne revideálni azt az értékelést, amely hamis történelmi beállításba helyezi a Don-kanyar harci eseményeit. Mindazok ugyanis, akik az Ön megemlékezését hallgatták, és az inkriminált időszakot csak a legkülönfélébb megközelítést tartalmazó könyvekből vélik ismerni, most megerősítést kaphattak egy korábbi (sajnos, ma is létező) téves történelem-szemléletben. Mindemellett, nagy hiba lenne az elesettek még élő hozzátartozóit, későbbi leszármazottait hamis illúzióban tartani.

Tisztelettel üdvözli :

Dr.Kocsis Mihály
Budapest