Alig néhány hónapra vagyunk a választásoktól. A legnépszerűbb, de így is legfeljebb 15-20 százalékos támogatottságú ellenzéki párt számára ugyanolyan nyilvánvaló, hogy egyedül nem tudja leváltani a kormányt, mint ahogyan a második számú kihívó is biztos benne: még ha nyernek, akkor sem ő lesz a vezető kormányerő. 

Közös dilemmájuk, hogy – a saját táboruk egyben tartása, illetve a bizonytalanok megnyerése érdekében – mindketten kénytelenek egyedüli győzelmet kommunikálni (kizárva nemhogy a közös indulást, de az egymás javára történő háttérbe húzódást is), miközben tudják: még egy harmadik partnert, az adott politikai oldal előző kormányának legnagyobbat bukott tagját is be kell venniük a buliba.

1997 végén adta közre Új szövetség nevű dolgozatát G. Nagyné Maczó Ágnes, az FKGP akkori alelnöke. Fő tézise az volt, hogy még a Gonosz legyőzése végett sem szabad szövetségre lépni az ördöggel. Vagyis: a szocialistákat egy FKGP–KDNP–MDF–MIÉP választási szövetségnek kell leváltania, ám a „liberális” Fideszt távol kell tartani a formálódó koalíciótól. Az ügyből – annak ellenére, hogy szó szerint ugyanez volt a Kisgazdapárt hivatalos álláspontja is – példátlan botrány lett, G. Nagynét pedig napokon belül leváltották. A háttérben ugyanis már javában zajlottak az „Együtt1998”, vagyis a Fidesz–FKGP–MDF–KDNP-összeborulás előkészületei – amelyeket kisgazda részről egy joghoz és politikához egyaránt értő Torgyán-tanácsadó, Pokol Béla (ma Orbán bizalmából alkotmánybíró) koordinált –, és a bimbózó frigynek pont annyira hiányzott az idő előtti kitárulkozás, mintha a leendő menyasszony bárcáját tették volna közszemlére.

Jellemző az időszakra, hogy a Fideszben Deutsch Tamás alelnök épp akkortájt hirdetett új kommunikációs politikát az FKGP-vel kapcsolatban. A kisgazdák addig az első számú tréfacélpont voltak, onnantól viszont úgy módosult a policy, hogy egymásról csak jót vagy semmit, amihez (azaz az utóbbihoz) a felek egészen a második választási forduló előszobájáig tartották magukat – hogy aztán nagyarányú visszaléptetés és a „bukott jobboldal” összes korábbi szereplőjét felvonultató polgári koalíció legyen a dologból. Tegyük hozzá: az egyes pártok választóinak előzetes akaratával nem teljesen szinkronban: a választásokat megelőző közvélemény-kutatások szerint az FKGP-tábornak csupán az egyharmada, a fiatal demokraták híveinek pedig kevesebb mint az egyötöde támogatta a koalíciókötést (amit viszont a második fordulóban a relatív többség csont nélkül megszavazott).

1998-ban ehhez még csak a mostani, a győztest túljutalmazó választási törvényre sem volt szükség: elég volt egy kockás lap meg a matematikai alapműveletek ismerete. Magyarországon kormányt váltani – 1994 kivételével, amikor először az MDF-kabinet, majd a sokáig az ellenzéket domináló Fidesz is még időben nullára írta magát – mindig csak széles, a szélsőségeseket és a harmadikutasokat leszámítva teljes ellenzéki összefogással lehetett, bármit állított éppen a saját szándékairól az aktuális ellenzék. (Emlékszünk még az SZDSZ esküjére, hogy soha nem lépnének be egy Horn Gyula vezette kormányba – néhány hétre rá már a tárcákon alkudoztak Hornnal.)

Akik most fanyalognak, mondván, „Elgyütt” 2014, de tulajdonképpen ugyanott tartunk, ahol 2010-ben, azokat megnyugtathatjuk: már 1998-ban is ugyanez volt a kiindulópont. A magyar belpolitika – a jelek szerint – legalább másfél évtizede menthetetlenül kétosztatú. A szavazók és a politikusok is csak jobb- és baloldali tömbökben hajlandóak gondolkodni, és még a pártok (lásd az 1998-ra a liberális sarokból a jobboldali térfélre átzsilipelő Fideszt) teljes átlényegülését is könnyebben elfogadják, mint ennek a gondolkodási modellnek a leváltását.

Az MSZP, az Együtt–PM és a DK „új” szövetségében nem a történelem ismétli önmagát, hanem a politikusok kopírozzák egymás korábbi, eddig többnyire célravezetőnek bizonyult lépéseit. Hogy másképp legyen, ahhoz a jelek szerint nem a pártokat, hanem a népet kellene lecserélni.