A minap édes meglepetést kaptam az élettől: kétoldali süketséget. Egyik este eldugult a bal fülem, reggelre pedig a másik is, de az ébredés után eltelt, meglehetősen döbbent percek után rám tört a boldogság. Rájöttem, hogy kikapcsolódtam a világzörejből.

Istenem, mit is csináljak ezen ünnepi órán? Kinyitottam az ablakot, s fölnevettem: végre-valahára semmit nem érzékeltem az autózúgásból, a szomszédos házakban soha nem szűnő flexőrületből, s a gyűlölt kukásautó is hiába bukkant föl a sarkon, hogy hörögve magába döntse életünk kommunális hulladékát. Néztem az őrülten zajongó, kürtölő, dübögő, sivító, rikoltozó és handabandázó világot, de nem hallottam belőle semmit.

Gonoszul bekapcsoltam a tévét, mármint rögtön a közszolgálati csatornákat. Nagy ritkán, ha belenézek az M1-be, akkor a sok hazugságtól, mellébeszéléstől és dicshimnusztól fél perc alatt elborul az agyam, s üvöltök. Most meg hiába tátogott rám Hoppál Péter, Lázár János és Kósa Lajos, pontosan annyit hallottam belőlük, amennyit a szövegelésük ér: a nagy semmit.

Tudtam persze, hogy a boldogságnak múlnia kell. Süket sajnos nem maradhatok, ezért fölöltöztem és elindultam a szakklinikára. Kocsiba nem mertem ülni, mert nem hallottam volna a forgalom zaját, gyalog mentem hát. Örülni szoktam neki, hogy a debreceni Nagyerdő szélén lakom, hiszen a lakástól az egyetemi klinikák kényelmes sétával húsz perc alatt elérhetők, most azonban sóhajtozva bandukoltam, s reménykedtem, hátha nemcsak egyszerű dugulásról, hanem idült, súlyos bajról van szó. És maradhatok még egy kicsit süket. Az áldott csönd ugyanis énnekem örömóda volt. A kocsik hiába repesztettek mellettem a megengedett ötven helyett százzal, csak döngicsélést hallottam. Láttam egy hajléktalanpárt, azok bizonyára ordítottak egymással, hiszen dühödten rángatózott a szájuk, de legyintettem rájuk, ugyan, mi dolgom velük, nem tudok jegyzetelni.

Félúton jártam, már láttam a Nagyerdőn épülő stadion tetejét a fák koronája fölött, amikor megéreztem, hogy itt az idő! Nemcsak süket leszek, hanem vak is! Miután mínusz hatos lencséket hordok, s a világból szemüveg nélkül csak foltokat, bizonytalan, különös árnyakat látok, gyorsan lekaptam hát a szemüvegemet, szétnéztem merengve és okos fejemmel biccentettem. Édes istenem! Azt a kéjt, ami elfogott! Nem hallottam és nem láttam semmit ebből az országból. Igen! Igen! Ilyen lehet az élet egy békemenetben! Ilyen csöndes, szép és zavarmentes. Az épülő aréna eltűnt előlem, és rögvest megnyugodtam. Mert lám csak, Kósa Lajos azt ígérte, hogy az új stadion nem magasodik majd a nagyerdei fák koronája fölé, erre tessék: ha a szemüveg rajtam volna, világosan látnám, hogy az épület túlnyúlik a fák tetején. Jó, jó, igazságtalan vagyok. A polgármester egy szóval sem mondta, hogy amikor nézek, legyen rajtam szemüveg. És azt sem mondta, hogy amit ígér, minden évszakra igaz. Elvégre nyáron van a fákon lomb, amely ápol és eltakar. Télen meg nincs.

A klinikán aztán sajnos rendbe hoztak, úgyhogy szinte sírva bandukoltam vissza. Hazafelé az egykori csónakázótó mellett haladtam el, és rutinosan levettem a szemüvegem, hogy ne lássam. A Nagyerdő üdítő kékségének ugyanis Kósáék nekiestek, s szétbarmolták, hogy a helyére a stadionnak építsenek mélygarázst. Nekik a tó nem kellett. A beton kellett. Nekik az erdő se kellett. A beton kellett. Jól van, legyen. Legyen az élet betonkemény. Ti pedig tapsoljatok, ti gyógyíthatatlan süketek, ti örökös vakok, és meneteljetek.