Pályafutása során sokféle munkát végzett Solt Ottilia, többnyire mindet egyszerre: dolgozott szociológus kutatóként, újságíróként, egy segélyező szervezet soha ki nem merülő motorjaként és – sajnos csak nagyon rövid ideig – országgyűlési képviselőként is. Minden rendelkezésére álló eszközt igyekezett megragadni annak érdekében, hogy felhívja a társadalom és a döntéshozók figyelmét a magyar társadalom végzetes kettészakítottságára, a szegénység elképesztő mértékére és az ez által okozott emberi szenvedésre. Már a Kádár-rendszerben is ezért dolgozott, és ezt folytatta a rendszerváltás után is.

A 70-es években elsősorban szociológusként dolgozott, akkoriban más lehetőség nem lévén, nagy állami kutatóintézetekben. Igyekezett tudományos eszközökkel valós képet adni a munkások, a szegény- és cigánytelepek lakóinak elfogadhatatlan életviszonyairól és küzdelmeiről. Nem volt hajlandó elhallgatni azt, amit a Kádárrezsim minden eszközzel rejtegetett –az akkor is sok ezer ember osztályrészéül jutó nyomort és kiszolgáltatottságot. Azért dolgozott, hogy mindezt láthatóvá tegye a maga felháborító valóságában. Ezért hamarosan menesztették kutatói állásaiból, és az írásait is betiltották. Ekkor csatlakozott az illegális Beszélő folyóirathoz, a rendszerváltás előtt itt tudta megjelentetni a szegénység súlyos következményeit bemutató, indulatos, mégis tényszerű, a valóságot feltáró írásait.

A szegénységben élő emberekért érzett felelősségét és cselekvési vágyát jól példázza, hogy amikor megtudta, hogy egy korábbi interjúalanya, az angyalföldi Tripolisz szegénytelepen élő asszony súlyos betegsége ellenére hónapok óta semmilyen jövedelemhez nem jut, megalapította a Szegényeket Támogató Alapot (Szeta). Otthonában gyűjtötte, saját kezűleg mosta és csomagolta a beérkező ruhaadományokat, fáradhatatlanul írta a szegény családok számára támogatást kérő leveleket, szervezte a befolyó pénzadományok elosztását, miközben meleg, baráti közeget teremtett a szerveződéshez. A Szeta a rendszerváltás időszakának talán legfontosabb szociális intézménye lett, amely nemcsak a szegénység következményeit enyhítette, de alkalmat és keretet adott a baloldali világnézetű ellenzékiek szerveződésének és az égető társadalmi problémák napirenden tartásának is.

Mindeközben továbbra is írta a cikkeit és szervezte a Kádár-rezsim elleni demokratikus ellenállást. A rendszerváltó ellenzék fontos alakja volt, a kevés, aktívan és nyilvánosan is fellépő, elismerést kivívott nők egyike. És egyben a demokratikus ellenzék balszárnyának egyik leghitelesebb és legaktívabb tagja. Mindent megtett azért, hogy a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem ne merüljön ki a tűzoltó hatású jótékonyságban és a folyóiratcikkek megjelentetésében – amint lehetősége nyílt rá, belevetette magát a pártszintű politizálásba is: 1988-ban a későbbi SZDSZ-t megalapozó Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője, majd a rendszerváltás utáni első parlamenti ciklusban a szabad demokraták országgyűlési képviselője lett.

A frissen megalakult parlament egyik legaktívabb képviselőjeként felszólalások tucatjaival tudósított a szegénységben élő emberek problémáiról, rendületlenül sürgette a megoldásukhoz szükséges társadalompolitikai intézkedéseket, az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok érvényre juttatását. Szilárd, a társadalmi igazságosságon alapuló értékrendjéhez egész képviselői pályája során hű maradt, ami ezzel összeegyeztethetetlennek tűnt, azt megalkuvás nélkül kérte számon képviselőtársain. Azonban már az első országgyűlési ciklus vége előtt világossá vált számára, hogy értékrendje és az ebből következő célkitűzések nem összeegyeztethetőek azzal a hivatásos politikusi szereppel, amelyet a magyar parlament kínált számára. Ezért már ekkor elhatározta, hogy nem indul a következő választáson.

A csalódás a parlamenti politikában nem csökkentette cselekvési vágyát. Élete utolsó éveiben folytatta a szociológiai kutatást, fontos szerepet vállalt a Wesley János Főiskola szociális munkás szakának beindításában és szellemi arculatának megformálásában, újság- és folyóiratcikkeivel pedig folytatta a közvélemény formálását a számára fontos ügyek vonatkozásában.

Solt Ottilia munkája a szegénységben élő emberek érdekeinek védelmében példa mindannyiunk számára. Emlékét különösen fontos ébren tartanunk ma Magyarországon, ahol a szegénységet újra büntetik, a roma emberek állampolgári jogait továbbra is semmibe veszik, ahol a politikai közösség kiveti magából azokat, akiknek nem adatott lehetőség a társadalmi elismeréshez szükséges erőforrások felhalmozására. Munkássága útmutatóul és kifogyhatatlan inspirációként szolgál a cselekedni vágyó állampolgár, a közéleti szerepet is felvállaló aktív kutató, a saját közegén túllépni szándékozó, társadalmi privilégiumait az elnyomás ellen felhasználó értelmiség és a meg nem alkuvó politikus számára is. És mindenki számára, aki szeretne egy igazságosabb világban élni, és ezért cselekedni is hajlandó.

A szerző társadalompolitika szakos doktori hallgató