Bajnai Gordon volt az, aki az autentikusak közül kimondta: újra kell szervezni az ellenzéki együttműködést. Valakinek ki kellett már mondania. És az áthidalás eleve az ő szerepe lett volna. Semmiképpen nem mondhatjuk, hogy éppen jó időben, netán korán lépett volna. Talán még azt sem, hogy már elkésve, időn túl. De van-e még más idődimenzió? Igen: holtidőben jelentette be az Együtt–PM vezetője, hogy félő, kevesen lesznek ketten az MSZP-vel ahhoz, hogy eséllyel küzdjenek meg a Fidesz–KDNP-vel.

Nem ezt mondta, de ezt mondta. Holtidő van, mert politikai emberemlékezet óta nem mozdulnak a pártok közötti erőviszonyok: a Fidesz drámai előnnyel vezet. És még csak most kezd igazán a választási malacok csordáinak nyársra tűzéséhez. A másik oldal pedig még saját csapatait sem tudta felállítani. Nem tudja, ki kivel van. Ebbe, az ellenzék számára végzetes következményeket ígérő holtidőbe lépett bele Bajnai. Az utolsó pillanatban ahhoz, hogy legalább azzal ne kelljen a lelkiismeretüket tépni, hogy messze nem tettek meg mindent az Orbán-féle premodern képződmény leváltásáért.

Szokás azt mondani, hogy a személyes érdekek bénítják az ellenzéket. Rosszabb: a helyzet maga. A három nagy demokratikus tömörülés egy centrumból szóródott szét, nem utolsósorban azért, mert vezetői mást gondolnak az életről és nem túl sok jót egymásról. És mégis nekik kell összefogniuk, mert ha nem taposnak együtt, együtt tapossák el őket (is). Nekik roppant kényelmetlen, akár kínos is lehet az, ami viszont az őket támogatóknak szinte természetes: együtt kell megpróbálni kitörni a holtidőből. Az esélyesség terhe nem nyomhatja őket, idő már szinte semmi. Ideje van a halált megvető kompromisszumoknak.