Másnap van, de nem akármilyen. Az átjárások és a kapuk, a kezdet és a vég védőszellemének, Janusnak hódolva megültem az év fordulóját. Hatalmas lármával, zajjal, kolompolással, dudaszóval űztem el azt az óévet, amelyet alig több mint ötvenkét hete legalább annyira felhevült kebellel köszöntöttem, mint ahogyan most a pokolba zavarom.

Azután, amennyire emlékszem, hajnalban a baráti sokaság tagjai közül valakikkel fokhagymából jósoltattam, később mintha ólmot is öntöttünk volna, majd nagy öntudattal vendégmalacsültet faltam, véletlenül sem tyúkhúst, éjfél után némi veszekedés árán sem vittem ki a szemetet, nem mostam, főként pedig nem teregettem (miért is tettem volna?), nem adtam kölcsön senkinek (mintha lenne miből), elsőként csak férfit engedtem (volna) be a lakásba, nőt még véletlenül sem, de éjfél után, hála az égnek, nem jött már senki, halat ettem még talán valami tál mélyéről, de ne rémüldözzenek, a farkánál kezdtem, végül magamba tömtem némi rétest is, ezen ne múljon a szerencsés jövő, bár lehet, ezt már nem kellett volna… Normál esetben vodkára sem iszunk pezsgőt… Viszont arra világosan emlékszem, hogy bánatomra nem láttam kéményseprőt, nem találtam (igaz, nem is kerestem) sem holdsarlóra hajazó patkót, sem boszorkányűző lóherét (ilyenkor?, hol?), ez utóbbit nem is bánom,mert szeretem a boszorkányokat. Jó lesz nekem félig a jó.

Most pedig már itt ülök, másnap van, ha nem is akármilyen, és nem tudom eldönteni, hogy végül is sikerül-e. Sikerül-e nem csak naptár szerint átjutnom egyik évből a másikba. Csak a lencsével és a malacsülttel meg a tele szemetessel átevickélnem egy boldogabb világba, mint amilyent naptár szerint magunk mögött hagytunk. Nem kevés-e ez? Mert gyakran úgy tűnik, mintha a Grand Canyon szakadéka felett kellene átlépdelnem egy szál kötélen mezítláb a barátságosabb túloldalra. Sikerül-e, vagy megint csak annyi történt, hogy Janus becsapott, s a kedd után némi fejfájással megérkezett a szerda, a december 31-e után a január 1-je, és kezdődik – minden elölről. Esetleg, ami még ennél is szörnyűbb, ott folytatódik minden, ahol tegnap éjfélkor abbamaradt. Azután megint várhatom a napról napra, hónapról hónapra csigamód érkező, reménytelinek hitt következő új évet, amit majd meghoz az égi megváltó valamely földi képmása, akiben még annyira sem hiszek, bízom, mint az ólomöntésben.

Most itt gubbasztok a másnapos konyhaasztalnál, kelletlenül kavargatom a kissé ecetessé állott maradék lencselevest (mégsem merem megtenni, hogy ne emelgessem a számhoz a kanalat), turkálódom a malacsültromok környékén, morzsolgatom a rétes zörgőssé szikkadt leveleit. Egy-két megkésett SMS-re nyomok még egy B. u. é. k.-ot, de ajtót már nem nyitnék senkinek. Pedig, lehet, azt kellene, hogy együtt várjuk, mit hoz 2014.