Az 1929-es válság a többi között arra a felismerésre vezetett, hogy a pénzügyi kockázatok nem egyneműek, dinamikájuk, tulajdonságaik eltérnek egymástól, ezért arra kell törekedni, hogy egy adott pénzügyi eszköz csak egyféle kockázatot tartalmazzon.

A kockázatok összekeveréséből fakadó katasztrófának iskolapéldája a devizaalapú kölcsön, amely a kölcsönt és a határidős devizaügyletet ötvözi. A két, egymástól teljesen eltérő jellegű ügylet összeboronálása egyszerre teszi lehetetlenné a kölcsönhöz fűződő hitelkockázat felmérését – hiszen nem lehet tudni, hogy az árfolyam változása miatt az adós mennyivel fog tartozni, azaz a törlesztés jövedelmének mekkora hányadát fogja igényelni – és a kölcsön hosszú futamidejével a beépített árfolyamkockázat lezárását. Egy öt-, tizenöt vagy húszéves futamidejű devizakockázatot nem lehet lezárni. A devizaalapú hitel vagy kölcsön tehát egy kezelhetetlen kockázat megtestesítője. Nem is érthető, hogy a bankok hogyan tettek eleget a hitelintézeti törvény 78. § (1) cikkének, miszerint „A hitelintézetnek… meg kell győződnie a szükséges fedezetek, illetve biztosítékok meglétéről”. A Kúria határozata erre a kérdésre nem ad választ.

Fontos kiemelni, hogy a kezelhetetlen kockázat nemcsak a devizaalapú adósokat, hanem az egész nemzetgazdaságot destabilizálta. A monetáris politika beszorult egy egyébként ésszerűtlen kamatpolitikába, amelynek egyedüli funkciója – az inflációra való hivatkozás ellenére – a devizaalapú hitelek bedőlését elkerülő árfolyam fenntartása volt. Azok a vállalkozások, amelyek devizaalapú kölcsönt vettek fel, nem tudtak további hitelhez jutni, hiszen hitelbíró képességük kiszámíthatatlanná vált, a devizaalapú kölcsönök bedőlését elkerülő kamatpolitika pedig kitermelhetetlen szintre emelte a forintkamatokat. A bankok hitelezőképessége befagyott, mert a betét/hitel-mutatójuk a devizaalapú hitelezés iránti szenvedély és az árfolyam alakulásának befolyása alá került. Bár a politika és a közbeszéd a megszorítások okát egyértelműen a költségvetés krónikus hiányának tulajdonítja, a devizaalapú hitelek káros makrogazdasági hatásának elmaradt felismerését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a Kúria a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítására hivatott hitelintézeti törvényt figyelembe se vette.

Mivel a pénzügyek veszélyes üzem, a magyar törvények – mint a fejlettebb országokéi – szigorúan tiltják az olyan ügyletek kivitelezését, amelyekre a pénzügyi közvetítőnek nincs törvényben rögzített jogosítványa. Egy bank nem köthet fogadást a lóverseny kimenetére, nem finanszírozhat piramisjátékokat stb., mert a törvény ilyen irányú jogosítványt nem tartalmaz. A Kúria tehát szembemegy a hitelintézeti törvény alapjaival, amikor azt állítja, hogy „jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve)”. A banknak nincs joga, hogy szabadon határozza meg, milyen szerződést köt, mert csak olyant köthet, amilyenre fel van jogosítva. A hitelintézeti törvény 3. § (1) cikke rögzíti, hogy „a pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában… b) …pénzkölcsön nyújtása”, amit a bank kizárólag írásos kölcsönszerződéssel végezhet, és ami a 3. § (4) cikk szerint „kizárólag az MNB e törvény alapján kiadott engedélyével végezhető”. A bank tehát csak kölcsönszerződésbe foglalt hitelt nyújthat.

A Kúria elismeri, hogy „a devizaalapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a devizaalapú kölcsön fogalmát”, azt csak az elterjedést követő kormányrendeletek alapján lehet behatárolni. Mivel a hitelintézeti törvény csak az abban megnevezett „tevékenységek üzletszerű végzését” engedélyezi, értelemszerű, hogy a törvény nem jogosíthatja fel a bankokat olyan szerződések megkötésére, amelyek a törvény számára a szerződés megkötésekor ismeretlenek voltak. A szabad szerződés elmélete tehát nem alkalmazható, mert az egyik félnek, a banknak, nincs szabad szerződési joga. A Ptk. 200. § (1) cikke, amely szerint – a Kúria megfogalmazásában – „a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja”, nem alkalmazható, mert a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankot a szerződés tartalmának szabad megállapítására. Arról pedig, hogy az engedélyezett pénzkölcsönnyújtást magában foglaló kölcsönszerződés miből kell hogy álljon, a Ptk. XLIV. fejezetének (A bank- és hitelviszonyok, 1. A hitel- és a kölcsönszerződés) 523. § (1) cikkében a következőképpen rendelkezik: „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” A bank számára engedélyezett pénzkölcsön tehát az a „meghatározott pénzösszeg”, amelyet a bank az adós „rendelkezésére bocsát”. Mivel a cikk szövege szerint a „meghatározott összeg” nem lehet más, mint a rendelkezésre bocsátott összeg, az adós pedig a meghatározott összeget köteles visszafizetni, a kölcsön összege és pénzneme lehet forint (ha az adós azt kapott), és lehet deviza (ha az adós azt kapott), de nem lehet más, mint a rendelkezésére bocsátott összeg és pénznem.

A fentiekből fakadó következtetést a Kúria a Ptk. a Pénztartozás, A kamat címet viselő 231. § (1) cikkében foglaltak és az arra épülő kirovó/lerovó elmélet segítségével próbálja megkerülni. Itt a Kúria érvelésében és fogalmazásában egyaránt Gárdos István és Nagy András a bankszövetség folyóiratának készített tanulmányából (Hitelintézeti Szemle, 2013. XII. évfolyam, 5. szám) merít. A szerzők, mint a Kúria, hallgatólagosan elismerik, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés nem felel meg a Ptk. 523. §-ának, de szerintük ez nem számít, mert „a devizahitelek sajátos problémái… nem válaszolhatók meg önmagában a kölcsönszerződés szabályai (azaz a Ptk. 523. §-a – a szerző) alapján”, mert azt felülírja „a pénztartozás általános fogalma és szerkezete”. E „fogalom” pedig a Ptk. 231. § (2) cikkében található, amely szerint „Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani”. „Más”, mint mi? A Ptk. 523. §-a nem ad lehetőséget arra, hogy a pénztartozás „más pénznemben” legyen meghatározva, mint a rendelkezésre bocsátott pénzösszeg pénzneme, és a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankokat arra, hogy a Ptk. 523. §-ától eltérő tartalmú kölcsönszerződést kössenek, mert a hitelintézeti törvény a bankokat csak kölcsönszerződések megkötésére jogosítja, a kölcsönszerződés fogalmát pedig kizárólag a Ptk. 523. §-a tartalmazza. A Kúria valójában a Ptk. 231. §-át a Ptk. 523. §-ának a megsemmisítésére alkalmazza, és ezzel romba dönti a hitelintézeti törvény talapzatát.

Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön. A kettő keresztezéséből született korcsra, a devizaalapú kölcsönre nincs semmi szükség.

Bár a Kúria törekvése nyilvánvalóan a pénzügyi stabilitás megőrzését szándékozta szolgálni azzal, hogy a devizaalapú hiteleket jogszerűnek minősíti, az eredmény ennek az ellenkezője lett. A Kúria életben tartott egy kezelhetetlen kockázatot hordozó szerződéshalmazt, amelynek sorsa még hosszú évekre a svájci frank és az euró előre láthatatlan alakulásának van kitéve, s amelynek az árfolyam romlásával egyre növekvő része sohasem lesz visszafizetve. Amikor a Kúria a bankokat a szabad szerződés jogával ruházta fel, szembement a modern kockázatkezelés elméletével és gyakorlatával és az azt magában foglaló hitelintézeti törvénnyel. A bankok jogait nem lehet tágabbra fogalmazni a pénzintézeti törvényben előírtaknál, még a „pénztartozásokra vonatkozó általános szabályok(ra)” való hivatkozással sem, ha egyáltalán léteznének is ilyen „általános szabályok”.

A jogalkotó sürgős feladata a hitelintézeti törvényen esett csorba kiküszöbölése, mielőtt a bankok, a Kúriától kapott szabad szerződés jogával élve, újabb kezelhetetlen kockázatokkal terhelnék a nemzetgazdaságot.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára