Magyarországon sosem volt, és most sincs zsidókérdés. Ellenben volt, és ismét van antiszemita-kérdés. Antiszemitizmus, amely a politika eszköze. Kétféle állammodell fedezhető fel a magyar történelem során. Az egyik a jogok alapján áll: a modern korban ez azt jelenti, hogy minden állampolgár egyformán tagja az államnak. A másik egy állítólagos vallási vagy faji egység védelmében kirekeszt egyes csoportokat. Ez sok formát ölthet, a szóbeli gyalázkodástól a gyilkosságig.

Vannak, akik azt gondolják, meg lehet állni egy bizonyos fokon, például felelőssé lehet tenni „a zsidókat” az ország sorsának alakulásáért, és ez még nem is antiszemitizmus, hiszen nem lőttünk senkit a Dunába. Ám a történelem eddig azt mutatta, hogy ahol a gyűlöletbeszéd elharapódzhatott, mert nyílt vagy hallgatólagos állami támogatást kapott, ahol egyes csoportokat legitim céltáblának lehetett tekinteni, ott szavak után tettek is következtek. Ma az antiszemitizmus bevette magát a társadalmilag megengedett gondolkodás- és beszédmódba.

Ettől nagyon sok embernél olyan magasra emelkedett az ingerküszöb, hogy olyasmi, ami más országban óriási felháborodást és közbotrányt okozna (például Németországban a neonácikon kívül senkinek nem jutna eszébe zsidókat számolni a parlamentben vagy a történetírásban, pláne faji és nem vallási alapon definiálva azt, hogy ki zsidó), Magyarországon védhető álláspont lett. Ez épp az antiszemitizmus elfogadottságának nagyon nyugtalanító fokmérője. Vajon miféle magyar államot védenek a kirekesztők?

Maga az áhított és állítólag megvédendő egység sohasem valóságos: sem vallásilag, sem „fajilag” soha nem lehetett egyneműségről beszélni a magyar történelem során. A „keresztény” királyság a múltban a legkülönfélébb pogányok, muzulmánok, eretneknek bélyegzett másként keresztények és később az egymás ellen is fellépő katolikusok és protestánsok otthona volt. Vallási egységről legfeljebb a retorika szintjén lehetett beszélni, a valóságban sosem létezett. Ennél is kevésbé lehet bármiféle magyar „fajról” beszélni egy országban, ahol az első ismert adatok már a folyamatos keveredésről szólnak.

A „magyarság” már Kárpát-medencei megjelenésekor kevert népesség volt, letelepedésekor összeolvadt az itt talált szláv és egyéb népességgel, és a következő századokban is további összeolvadási folyamatok folytatódtak. Nemcsak a nemzeti hősök, mint Hunyadi János, Zrínyi Miklós vagy Petőfi Sándor, származtak nem magyar szülőktől, hanem a fajvédők, mint Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc, sem voltak „ősmagyarok”. Akik megpróbálták meghatározni a magyar „fajt”, önellentmondó szócsavarásokra fanyalodtak: Árpád népe és a vele „összeidegződött” népek, állította Gömbös, fenntartva persze a jogot, hogy megszabja, kik nem képesek összeidegződni a magyarsággal.

Az újra és újra feltett „Mi a magyar?” kérdésre csak két valóságos válasz létezik: magyar állampolgár, illetve aki magyarnak határozza meg önmagát. A „magyar” szembeállítása a „zsidóval” minden szemszögből értelmetlen, kivéve az antiszemitáét. Hogy mit nyer az antiszemita a saját antiszemitizmusából, arról már sokan írtak, köztük Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védője A nagy per c. könyvében, Jean-Paul Sartre Antiszemita és zsidó c. művében vagy Ady Endre sok cikkében. A „nyertesek” közt nem a legkisebbek azok, akik politikai tőkét kovácsolnak az antiszemitizmusból. Hogy ezen személyesen bukni is lehet, az már többször kiderült.

Legutóbb Szegedi Csanád változott át pillanatok alatt magyarvédőből a – legalábbis volt elvbarátai szemében – cionista érdekek képviselőjévé. Imrédy Béla megbuktatásához, akinek miniszterelnökségéhez fűződik nemcsak az első zsidótörvény elfogadása, de a második előkészítése is – amely már fajként határozta meg a zsidóságot –, az ürügyet épp zsidó származású dédszülője adta. Önmagában ezek az esetek is mutatják a magyar „hon-” és nemzetvédő antiszemitizmus abszurditását. Akik homogén nemzetet akarnak építeni, soha nem a nemzet, hanem saját hatalmuk érdekében cselekszenek.

Eszközül a gyűlöletbeszédet, kizárást, „mi” és „ők” szembeállítását használják fel. Spontán gyűlölet, az elégedetlenség és tudatlanság talaján minden társadalomban létezik és mozgósítható, annál könnyebben, minél rosszabb az emberek gazdasági helyzete, minél kilátástalanabb a jövőjük. Csakhogy az állam feladata nem ennek a szabadon eresztése és szítása, hanem eloszlatása a felvilágosítás révén, s ha kell, megjelenési módjainak tiltása. Ugyanennek az államnak a feladata lenne, hogy olyan életkörülményeket teremtsen az állampolgárok számára, hogy a kilátástalanságban ne váljanak megoldássá a gyűlöletbeszéd ködös ígéretei.

Magyarországon ma lehet zsidózni, lehet cigányozni, lehet ellenségnek kikiáltani az otthontalanokat. Az ebben a légkörben felnövő generáció azt tanulja meg, hogy vannak emberek, akik nem emberek: akiket meg lehet alázni, akiket nem véd a törvény, akiket el lehet taposni. Manapság Magyarországon ilyen szempontból legrosszabb helyzetben a roma lakosság van, hiszen esetükben a kirekesztés mind sokuk többszörösen hátrányos helyzete, mind az ellenük elkövetett fizikai támadások, gyilkosságok miatt könnyen élet-halál kérdésévé válik.

Az, hogy a kirekesztés mechanizmusa nem kötődik valláshoz vagy „fajhoz”, világosan látszik abból, ahogy a nyomor növekedésével párhuzamosan a szegénységben és utcán élők is az ellenség kategóriájához kezdenek tartozni. A kirekesztéssel ideig-óráig el lehet adni a nemzeti maszlagot az emberek egy részének. Úgy tűnhet, hogy vannak nyertesek. De valójában egy állam kirekesztő működésének hosszú távon csak vesztesei vannak. Ahogy már Baltazár Dezső református püspök megírta a két világháború között, a zsidók joga zsinórmértéke az emberi jogoknak. Ahol a zsidókat megfosztják jogaiktól, ott mást is bármikor megfoszthatnak.

Régi bölcsesség, hogy a történelem az élet tanítómestere; s ugyanilyen régi a tudás, hogy a történelemből lehetne ugyan tanulni, de nem akarunk. Magyarországon, mint minden más országban, csak akkor lehet a szó valódi értelmében emberként élni, ha gyűlöletbeszéd helyett jogvédelem, kirekesztés helyett az emberi méltóság tiszteletben tartása, nemzetieskedés helyett az állampolgári jogok biztosítása valósul meg. Az igazi hazafiak nem azt keresik, hogy kit kell kirekeszteni „a magyarok” közül, hanem azt, hogy a magyar állam hogyan biztosíthat minden polgárának emberhez méltó életet.

A szerző cambridge-i történészprofesszor

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.