A magyar oktatás hasonlít az agyonfoltozott nadrághoz, amelyet addig javítgatunk, míg aztán ki kell dobnunk. Azzal a különbséggel, hogy az oktatást agyonfoltozottan, elcsúfítottan is használjuk. Pedig új szabásminta, új nadrág kellene. Az OECD 1998-ban végzett felmérést a 15–65 évesek körében. Matematikából a 17 ország közül Finnország a 10., Magyarország a 14. volt. Mitől került Finnország öt év múlva az élmezőnybe? Az 1970-es évek elején végrehajtott paradigmaváltásnak köszönhetően. Ennek ért be az eredménye.

Az egészben az a szomorú, hogy a 70-es évek elején a váltást mi is elkezdtük. A finnek a reformot teljes körűen végrehajtották, mi egyetlen iskolára, Szentlőrincre szűkítettük, majd meg is szüntettük. Pedig Szentlőrinc több vonatkozásban jobb volt, mint a finnek reformja. Szentlőrincet agyonhallgatták, az oktatás maradt a régi. Finnországban a gyerekeknek nem kötelező mindenáron az órát tartó tanítójukra figyelni. Ha például az osztálytársuk által behozott könyvet nézegetik, arról beszélgetnek, nem szólnak rájuk.

Fontos, hogy értelmes dolgot csináljanak. A finn gyerekek nem unatkoznak a tanórákon, nem lesik a tanítás végét. Finnországban voltam egy hallgató bemutató tanításán. A legfontosabb feladata az volt, hogy laminálja a gyerekek által egyénileg vagy csoportban készített anyagokat. Az elkészült munkákat a gyerekek kifüggesztették a járdák melletti bokrokra, hogy ország-világ láthassa, nem potyára koptatták az iskolapadot. Ez egy finnóra volt (nálunk magyaróra lenne), de én sokkal inkább rajz- és technikaóraként éltem meg. Minden lehetőséget megadnak az iskolásoknak a modellépítésre, a modellezésre.

A kisiskolásoknak heti négy-hat óra technika- plusz kettő-négy óra háztartási foglalkozásuk van. Boldogok lennének a gyermekeink, ha a barkácsoló, modellező technikaórák számát legalább négyre növelnénk. Ezt nem a technika, hanem a matematika szakom mondatja. A jó technikaóra sok esetben hatékonyabban fejleszti a matematikai kompetenciákat, mint a gyerekeket alig megérintő matematikaóra. A jó technikaórák alapozzák meg a természettudományok sikeres oktatását. A pedagógusképzésben tanítjuk Piaget, Vigotszkij stb. tanuláselméleteit, de a pedagógiai gyakorlatban nem hasznosítjuk ezeket.

A genetika és az agykutatás eredményeiről nem is beszélve. Claparede száz éve írta le: az aktivitás fejleszti a legjobban az agyműködést. „Ez az eset mintegy igazolja azt a biológiai közmondást, hogy a tevékenység szervet teremt.” Száz évvel maradt le a magyar oktatás? Dewey mondása igaz: „Egy gramm gyakorlat többet ér száz tonna teóriánál.” Miért olyan magas a tevékenykedtető órák száma a finneknél? Mert tudják, amit mi nem. Minden órán fejleszthető és fejlődik a kommunikációs képesség, a szövegértés, a nemzeti nyelv alkalmazásképes tudása.

Nálunk át- és álhumanizált az oktatás a magyarórák túlsúlyával. Pályakezdő koromban íratlan szabály volt: minden tanár magyartanár. A második finnországi tartózkodásom alkalmával egy vidéki átlagiskola mindennapjait ismerhettem meg. Ugyanolyan volt a tanítás az átlagiskoláikban, mint a gyakorlóiskolában. Nem tananyag-, hanem gyermekközpontú. Ez a sikerük titka. Az úgynevezett projektnapon a tevékenykedő pároknak a tengerparton található anyagokból lehetett valamit alkotniuk, majd bemutatni a társaiknak. Az egész olyan volt, mint egy tanítás nélküli kirándulás. Ez a finneknél nem ritka.

Az OECD-vizsgálatokban eredményes országok oktatására a motorikus tevékenység, a projektezés a jellemző. Az ún. kistigriseknél a projektezés, Japánban a motorikus fejlesztés hangsúlyozott. Nem a tananyag megtanítása. Évek óta állítom: A tananyag tartalma másodlagos, valójában lényegtelen a gyermekek aktivizálásához viszonyítva. Hazánkban ezt kevesen fogadják el. Magyarországon is van jó kezdeményezés a paradigmaváltáshoz. A Piliscsabán alapított Palánta Általános Iskola ilyen. Ma a szakmai és a gazdasági létükért küzdenek. Pedig a finnek is jöhetnének hozzájuk pedagógiai-módszertani kultúrát megfigyelni.

Az első paradigmaváltó a szentlőrinci iskolakísérlet volt. A 2007-ben megjelent Szentlőrinc, a jövő iskolája című könyvemben az iskolakísérletbe bevont gyermekek felnőttkori életminőségét hasonlítottam össze az egykori kontrolliskola tanulóinak felnőttkori életminőségével. Szentlőrinc volt a jobb. A mai szakmai-politikai környezetben félve írom le: nem volt osztályozás, nem volt buktatás. A gyermekek számtalan csoportos és egyéni projektben vehettek részt. A manualitásnak kiemelt szerepe volt. Szentlőrinc objektív megítélésével és programjának kiszélesítésével ma versenyben lehetnénk a finnekkel.

Ott megmutatták, hogy olyan oktatást is lehet szervezni, ahol minden gyermeknek lehetősége van az egyéniségéhez illeszkedő tudás birtokbavételére. A szakma ezt interiorizációnak, a tudás belsővé válásának nevezi. Pokorni Zoltán oktatási miniszterként hangoztatta: „Tudomásul kell venni, nem tantárgyakat, gyerekeket tanítunk!” Sajnos nem tudta vagy nem akarta átültetni az elméletét a gyakorlatba. A Magyar–Hiller-páros szakmailag jól közelített a közoktatáshoz, de a pedagógusképzést, a gazdasági hátteret, a szülők meggyőzését nem illesztette hozzá a köznevelés reformjához. Ők részrendszerben gondolkodtak.

Az oktatásunk még mindig olyan, mint a viccben a borotválkozógép által formált emberi arc. Amikor megkérdezték a feltalálót, mit tud kezdeni a gép az arcok különböző formáival, a válasz a következő volt: ez az első borotválkozásig okoz problémát. Szentlőrinccel nem zárult le a magyar valóságshow. Marx György professzor az elméleti fizika mellett akart a kísérleti fizikának nagyobb teret biztosítani. A diákok éljék át azokat az élményeket, amelyeket az egykori felfedezők átéltek. Neki sem sikerült a reform, pedig egyszerű eszközökkel lehetne minden iskolából csodák palotáját varázsolni.

Befejezésül idézek az Európai Unió 2000-ben elfogadott oktatási memorandumából: „Az oktatási és szakképzési rendszernek kell az egyéni igényekhez és szükségletekhez alkalmazkodnia, és nem fordítva.” Eltelt azóta 13 év! A kiteljesedéshez szükségünk lenne az elmulasztott – immár – negyven évre. Ha a szakmai-politikai vezetés belátja a paradigmaváltás szükségességét, akkor tíz év múlva lesz esélyünk a kiteljesedés kezdetéről beszélni.

A szerző nyugalmazott főiskolai tanár

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.