A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium híres tanára volt a hatvanas-hetvenes években Kovács Endre, akinek a zeneakadémiai koncertek szünetében tett megjegyzéseiből tanultak legtöbbet a diákjai. (Aki közül neves tudósok is kikerültek, és A közvetítő címen könyvet állítottak össze az emlékére.) Az első óráján kijelentette: „Aki előveszi a tankönyvet, kettesnél jobbra nem számíthat az érettségin.” Megint ezek az idők jönnek?

A XIII. kerületi Pannóniában – általános iskola volt, majd gimnázium is – a tankönyvnek mi is csak a borítóját ismertük. De az, amit az időmértékes verselésről a nyolcadikos füzetembe lejegyeztem Győri Györgytől, elég volt az anakreóni sorról szóló kiselőadásomhoz az ELTE poétikaszemináriumán. Széky Péter sem nyittatta ki velünk az irodalomkönyvet, de a jött magyarról és mélymagyarról tett suta megjegyzésem nyomán kezembe adta Babits Mihály Petőfi és Arany című esszéjét és az akkor már támogatott Németh László még tiltott Kisebbségben-jét.

Gyakorló tanításomon az istenített Kontra „Ili néninél” sem kellett Arany-köteten és a Hamleten kívül mást elővennem a Móricz gimnáziumban. S emlékeztek, pannóniások, mennyit nevettünk a hihetetlen humorérzékű Bényei „Karcsinál”?! A később a speciális matektagozatos Berzsenyi igazgatójává lett tanár sem használt mást, csak a Laricsev-féle példatárat. Ki tudja elképzelni, mit kezdene a tanfelügyelő „Kavics” tanár úrral (Kőváry Károly), a Fazekas piarista papból lett egykori tanárával, aki matematikaolimpián győztes diákjainak nyilván nem a tankönyvből adta fel a példát, amelynek versidézet volt a megoldása!

A kilencvenes években fordult a helyzet: verseny indult a jó tanárok és tudni vágyó gyerekek szüleinek érdeklődéséért, egyre-másra születtek a régiektől eltérő gondolkodást megtestesítő, naprakész tankönyvek minden tárgyhoz. Mától azonban tantárgyanként országszerte újra csak egy (legfeljebb két) könyv kerülhet a diákok kezébe.

A közoktatás központosítását és a tankönyvkiadás államosítását az a Hoffmann Rózsa hajtja végre, aki annak idején egy angyalföldi (!) gimnázium nyolcosztályossá alakításával – a hozzá tartozó tanmenetekkel és tankönyvekkel – az elsők között bontotta meg a régi rendszert. Mintha a miniszterelnök azért választotta volna őt a mostani feladatra, mert a kommunizmus nagykönyvében úgy olvasta, a frissen új hitre térők a legkönyörtelenebbek annak lerombolásában, amelyet maguk építettek.

S hogy miért ne készíttethetne az állam jó könyveket azok helyébe, amelyeket majd – ha ténylegesen nem is, de – máglyán tüzelnek el? Aki figyelte a debreceni polgármester tanévnyitóját, amelyben visszavágott egykori oktatóinak, amiért annak idején nem ismerték fel benne a jövő emberét, tudja: nem szabad, kreatív, gondolkodó tanárokat és diákokat akar, hanem olyanokat, akik teljesítik a parancsot.

Mindegy, a jó tanárokat segíti majd az internet, a tankönyv meg jó lesz alátámasztani, ha billeg a tanári asztal.