Ne kivétel legyen, hanem példa

A sikernek sok anyja van, a kudarc mindig árva – idézik olykor Mark Twaintől, és ez a befogadott Pozsonyi úti hajléktalan esetén is igaz. Egy Facebook-poszt kürtölte szét a hírt, hogy többek összefogásának eredményeképp befogadták a 66 éves hajléktalan férfit, akit hónapok óta láthattak a környék lakói a Dunapark kávéház mellett, számos pakkjával egy kirakat bemélyedésében üldögélve. Körülményeihez képest mindig gondozott volt, halk szavú és magányos. Nehezen viseli a többi hajléktalan közelségét, mondta, ez volt az egyik oka, hogy nem is küzdött férőhelyért hajléktalanszállókon. Vagy bízott a csodában, mely – szerény mértékben –bekövetkezett. Ideiglenes fedél került a feje fölé, legalábbis éjszakákra, van hol hagynia holmiját, s immár dolgozik is. Ehhez azonban kellett egy levél, némi meggyőzés, felelősségvállalás, s egy társasház lakói többségének és közös képviselőjének jóindulata. A befogadás előzményeit és körülményeit első kézből tudom. A levél, amit a befogadó ház lakói kaptak, többek között így fogalmazott:

„Néhányan, akik foglalkozunk vele, igyekszünk hosszabb távú megoldást, elhelyezést, albérleti szobát találni számára a hajléktalangondozók segítségével, de a közelítő tél azzal a veszéllyel fenyeget, hogy itt fagy meg házunk előtt az utcán, ha nem találunk ideiglenes fedett helyet, ahol meghúzhatná magát. Szerény segítségnyújtással, közös elhatározással megmenthetjük egy ember életét…”

A hajléktalan férfival többen is jó viszonyban voltunk. Számos hétvégi ebédünket megkeserítette az érzés, hogy tudtuk, tőlünk néhány méterre egy ember éhes, rövidesen fázni is fog, önerejéből képtelen segíteni magán, és ha nem cselekszünk, egy-két hónap múlva – talán a mi tehetetlenségünk, közönyünk következtében is – meghalhat. Nem volt már elég az eseti étel-, pénz- és ruhaadomány. Ha nem láttuk volna rajta, hogy képes a közösségi együttélés alapvető szabályainak betartására, valószínűleg nem merészkedünk a felhívás megfogalmazására és szétosztására a ház lakói között, de erős volt a késztetés, hogy tegyünk egy megmenthetőnek tűnő emberért.

Az adakozás, a jó cselekedetek hagyománya szerint az ideális jótétemény az, amikor a megajándékozott nem tudja, kinek köszönheti helyzete jobbra fordulását, ne érezze, hogy ki kell fejeznie háláját. Ebben az esetben ez nem volt tartható, s bár hálára egyikünk sem tart igényt, osztozunk az örömében, mert a segítség maga okozott örömet. Nem is egykönnyen hozom nyilvánosságra az ügyet, de jó okom van rá.

Kell egy kezdő lépés, és nem biztos, hogy azon az úton, amelyen eddig jártunk. Bár nélkülözhetetlenek a nyomor elleni küzdelemben, nem az állam, nem az önkormányzatok, nem a meglévő hajléktalanellátó rendszerek jelentik a kiutat, hanem te és én: mi mindnyájan. Az utóbbi hónapokban – a hajléktalanellenes fővárosi döntés után –, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a járható út, bármilyen erkölcsi alapvetést mérlegelek is. Nem a társadalomtól, kisközösségektől elidegenedett, sokszor ügyektől agyonterhelt apparátusok hatalma és büdzséje jelenti a megoldást. Lehetséges, hogy épp egyéni, kisközösségi kezdeményezések segíthetnek hajléktalanügyben. Lehet, hogy épp az önt erőt a hajléktalanokba, ha embereket látnak a környezetükben, akik küzdenek értük, s ez hozzásegítheti őket is, hogy visszatérjenek a társadalomba, az emberi normák közé. Csak az segíthet, ha egyes lakóközösségek egy-két menthető, együttműködésre képes embert befogadnak bármilyen fedett, alapvető feltételeket biztosító helyiségbe, dacolva akár kisebb szabályokkal, hogy életet mentsenek. Egy-egy ház képes gondoskodni egy-egy hajléktalanról,még akkor is, ha az első pillanatban szinte csak az akadályokat látjuk. Gesztusunk természetesen nem irányulhat a lehetetlenre, a súlyosabb esetekben nem nélkülözhetjük az állami, önkormányzati, alapítványi közreműködést. Ámde nagy a késztetés a jóra, ne álljunk ellen neki.

Egy ember életét mentettük meg – tavaszig, ameddig a ház úgy döntött, hogy fedelet nyújt egy fedél nélkülinek. Nem vagyok annyira derűlátó, mint a Facebook-poszt írója. De reménykedem abban, hogy a kezdeményezés másokat is ráébreszt arra, hogy ők is tehetnek valamit. Ahhoz, hogy példaértékűvé válhassanak a történtek, némely részletét világossá kellett tennem, csak azért írtam le. Mert: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”. És „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz”.

Nem, ez nem valamiféle utópisztikus kiáltványból vett idézet, nem is személyes hitvallásom, bár történetesen egyetértek vele. Nem máshonnan idézem, mint Magyarország sokat vitatott – ám e ponton talán a közös emberség minimumát megfogalmazó – alaptörvényéből. Szeretném hinni, eljutunk egyszer oda, hogy e mondatokat komolyan is vesszük.

A szerző író, a Szombat főszerkesztője

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.