Hazaárulózók
Az izgatottan denunciáló, megtorlást sürgető, süvöltve uszító hanghordozás önmagában is mutatja, hogy korántsem valamilyen gyanúperről vagy a hazaárulás tényállásának higgadt megállapításáról, netán tárgyszerű bizonyításáról van itt szó, hanem ítélethozatalról, büntetésről és azonnali végrehajtásról. A végrehajtás magának a rettentő szónak a kimondásában áll: „Hazaáruló!” A hazaárulózás − a sértegetés és fenyegetés retorikája − ott és akkor válik mértéktelenné a politikai beszédben, ahol megszakadt minden kapcsolat, érintkezés, tárgyalás, másikra figyelő dialógus az ellenérdekű oldalak között (a dialógus parlamenti imitációja ezen mit sem változtat).
Ilyenkor az ellenfél ellenséggé válik, akivel nem lehet és nem szabad szóba állni. Minden szóba elegyedés, tárgyalás a hazaárulókkal maga is hazaárulásszámba megy. Ahol azonban véget ér az értelmes beszéd, ott kezdetét veszi az erőszak; ahol véget ér a kultúra, kezdetét veszi a barbarizálódás: szabad emberek értelmes szava tagolatlan üvöltözésbe, hisztérikus jelenetekbe, bárdolatlanságba, erőfitogtatásba, melldöngetésbe, szüntelen agresszióba csap át, még ha ez − átmenetileg − nem is fizikai, hanem csak verbális agresszió a nagyérdemű nézőközönség szórakoztatására.
A reterát retorikája, a sárdobálás, az ellenfél rémisztgetése, pocskondiázása, a handabandázó fenyegetőzés, az öndicsőítő fogadkozás, a megittasult hencegés mindig megnyerő, mint azt a wrestling (a pankráció) egész cirkuszi dramaturgiája is mutatja. A verbális gyűlöletkitörések, gyűlöletfogadkozások egyszer-egyszer persze átcsaphatnak testi inzultusba: a „hazaáruló” politikust a hisztérikus magáncsőcselék leköpi, taszigálja, nyakon sózza. A hazaárulás mai büntetőjogi fogalma (crime de lese-patrie) a középkori felségsértés (lese-majesté) fogalmából alakult ki, ez utóbbi pedig a római jogban ismert felségsértés (crimen laesae maiestatis), illetve a hazaárulással azonos felségárulás (per duellio) fogalmára megy vissza.
A nota infidelitatis, vagyis az uralkodó iránti hűtlenség főbenjáró hűtlenségnek számított, s mivel az uralkodó szakrális felsége és szuverenitása kiterjedt mindenre, azonos volt a hazával, hazaárulásnak felelt meg. A régi magyar joggyakorlatban a „notaperek” vagy „nótaperek” felségárulási és honárulási perek voltak, a latin „nota” („nóta”) szó azóta feledésbe merült jelentése pedig: főbenjáró bűnben kiszabott főbenjáró büntetés (halálbüntetés és teljes vagyonelkobzás). Amikor tehát a bíró „nótázott”, nem azt jelentette, hogy dalos kedvében nótára fakadt, hanem hogy főbenjáró bűnért büntetést szabott ki.
A modern népuralomban (a demokráciában) aztán az uralkodói felség, csakúgy mint a szuverenitás, sőt bizonyos értelemben még a szentség is, a királyról, az abszolút monarcháról átszállt a népre mint új politikai közösségre: vox populi − vox Dei. Elég talán a népfelség, a népszuverenitás elvére vagy a szuverén nemzetállam fogalmára utalni. Ennek megfelelően az államellenes bűncselekmények − a hűtlenség, az árulás − tárgya és neve is megváltozott: a hazaárulás ettől kezdve a szuverenitásra jutott nép, vagyis a politikai nemzet, a politikai közösségként fölfogott haza elárulását jelentette. Magyarországon például a hazaárulásnak tekintett hűtlenség ( nota infidelitatis) egykor 22, majd 18 válfaja (szinte bármit lehetett felségárulásként, hazaárulásként értelmezni) a XIX. századra lényegében két tételre szűkült: a katonai és a diplomáciai hon árulásra.
Ballagi Mór 1873-as értelmező szótárában a hazaárulásról már ez olvasható: „a haza veszélyére szántszándékosan tett mindenfélevel való titkos szövetkezés”. A ma hatályos büntetőjog meghatározása nem sokban tér el ettől: hazaárulást követ el „az a magyar állampolgár, aki abból a célból, hogy a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét sértse, külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. A kérdés csupán az: hol kezdődik ma a külföld és hol ér véget a haza? Elmondható-e az Európai Unióról, hogy idegen érdekeket képviselő vagy betolakodó külföldi hatalom az őt alkotó tagállamok területén? Elmondható-e az unió szervezeteiről, hogy az őt szabad akaratukból alkotó tagállamok bármelyikével ellentétes érdeket képvisel?
Mert ha igen, akkor már az unióba való betagolódás is hazaárulás volt, a manapság az Európa Parlamentben, az Európai Bizottságban, az Európai Tanácsban vagy különféle szakbizottságokban tevékenykedő magyar pártpolitikusok és szakemberek légiója pedig egytől egyig hazaáruló, aki szóban, írásban és aktív közreműködéssel folyamatos kapcsolatot tart fenn egy − a magyar államéval ellentétes, idegen érdekeket képviselő − külföldi hatalommal és külföldi szervezetekkel. Jól tudjuk, hogy a kardcsörtető nemzeti populizmus szélsőséges képviselői pontosan ezt is hirdetik szerte Magyarországon, és hazaárulózásban verhetetlenek. De egy kis populista hazaárulózásért − retorikai nyaktilózásáért − azért a mérsékelt pártok sem mennek a szomszédba.
2005 márciusában a kormányzó szocialisták akkori frakcióvezető-helyettese úgy hazaárulózott a parlamentben, mintha ma lenne: „Az a politikus, aki hatalomvágyból hazug állításokkal tudatosan rontja az ország hitelét itthon és külföldön, aki nem ismeri el sokmillió magyar ember szorgalmas munkájának eredményét, aki aljas módon elveszi az emberek jobb életbe vetett hitét, az hazaáruló”. Amikor most, nyolc évvel később az ellenzéki szocialista párt frakcióvezetője a parlamentben bejelentette, hogy „a Magyar Szocialista Párt az Európai Bizottsághoz fordul, hogy visszaszerezze az adófizetők pénzét és tiltott állami finanszírozásért fogja a magyar kormányt a bizottságnál bejelenteni” − a kormány képviseletében válaszoló szociális és családügyért felelős Emmi-államtitkár − saját táborában nagy tapsot aratva − megint működésbe hozta a retorikai nyaktilót: „az MSZP hazaárulásra készül”, mivel „Magyarországot támadja”, amin nincs mit csodálkozni, hiszen „az MSZP elmúlt hároméves munkája nem más, mint hazaárulás”.
2013-ban a saját magát − ellenzékben és kormányon egyaránt − a Hazával, a Nemzettel, az Országgal azonosító fideszes jobboldal jelenítette meg hazaárulásként az Euró pai Parlament magyar szocialista képviselőinek közreműködését a Tavares-jelentés előkészítésében, jóllehet még mindenki élénken emlékezett rá, hogy pár évvel korábban, ellenzékben éppen a Fidesz vezetője tett meg mindent azért, hogy a Kereszténydemokrata Unióban Burkina Fasóval együtt ítéltesse el Magyarországot a politikai jogok megsértése miatt, az Európai Néppárt frakcióülésén pedig azt követelte, hogy vonják meg az uniós forrásokat a szocialista kormánytól (mintha ezeket a forrásokat akkor nem az ország, hanem a kormány kapta volna meg). Az unió fórumainak bevonása a belpolitikai küzdelmekbe lehet elkerülhetetlen és lehet szerencsétlen; szolgálhat szűken vett hatalmi vagy pártérdeket és szolgálhatja az egész ország érdekét; lehet álnok, aljas, szemforgató és lehet kétségbeesett, nyílt, tisztességes manőver, csak egy nem lehet: hazaárulás.
Az unió ugyanis, amióta benne vagyunk, nem külföld számunkra, nem idegen hatalom. Saját uniónk földjén, saját parlamentünkben vagyunk akkor is, amikor Brüsszelben vagyunk. És aki magyarként az unió más országába megy élni és dolgozni, nem külföldre megy, hanem saját, tágabb politikai hazája földjén egyik helyről a másikra. A kormánypártok és az ellenzék között folyó parlamenti küzdelem természetes módon folytatódik tovább az unió parlamentjében és bizottságaiban és az uniós országok médiájában is. Lehet, hogy a belső konfliktusok alkalmankénti „kihelyezése”, „följátszása” uniós szintekre, nem mindig szerencsés, nem túl elegáns, de annál elkerülhetetlenebb, minél alkalmatlanabbak a társadalmi és politikai érdek- és értékellentétek integrálására a magyar demokrácia szinte teljesen kiüresített, agonizáló intézményei.
Még ha egyelőre nem nemzetek, hanem nemzetállamok alkotják is az Európai Uniót, ez a különös politikai-gazdasági-jogi képződmény − konföderációnál több, föderációnál kevesebb − az államhatárokkal együtt a jogi, politikai, gazdasági és kulturális terek közötti határokat is átjárhatóvá tette, és a politikai akaratképzés és döntéshozatal, a joghatóság olyan új színtereit és fórumait hozta létre, amelyek fölötte állnak az egyes nemzetállamoknak, jóllehet a döntési folyamatok alanyai változatlanul ők maguk. Nemcsak magyar politikai pártokra, hanem civil szervezetekre és állampolgárokra is messzemenően érvényes, hogy amikor uniós fórumokhoz fordulnak saját nemzetállamukkal szemben, akkor nem külföldi hatalmakkal játszanak össze, nem külföldi segítséget vesznek igénybe, hanem saját, tágabb politikai hazájukban maradva élnek csupán e politikai haza biztosította jogaikkal és lehetőségeikkel.
Amikor öt civil szervezet ez év elején önironikus címmel − Hazaárulók véleménye − levelet írt az Európa Tanács főtitkárának, amelyben tőlük telhető tapintattal jelezték, hogy Thorbjorn Jagland tévedni méltóztatik, amikor azt állítja, hogy a kormány kielégítő választ adott az aggodalmakra, és hogy Magyarországon „jó irányba mennek a médiaügyek”, akkor nyilvánvalóan saját, tágabb politikai hazájuk −az Európai Unió − abszolút illetékes honpolgáraiként legsajátabb jogaikkal éltek, és a fennálló rendszer szabadságszűkítő és szabadságmegvonó gyakorlatával szemben saját nemzetük érdekében léptek fel saját főtitkáruknál. Levelük a civilkurázsi, nem pedig az állampolgári hűtlenség mintapéldája. Hazaárulásnak csak az tekintheti, aki a nemzetet − totalitárius módon − az új rendszerrel, a népet a kormányzattal, az országot az állammal, az állam szuverenitását pedig a vezér szuverenitásával azonosítja.
Aki hazaárulást emlegetett, amikor annak idején az orvostanhallgatók Brüsszelhez fordultak panasszal az orvostanhallgatók „röghöz kötése” ügyében, vagy most hazaárulózik, amikor nemrég ellenzékiek fordultak a „VIP-adócsalások” ügyében egyszerre az Európai Bizottság pénzügyi biztosához, az Európai Számvevőszékhez és az Európai Csalás Elleni Hivatalhoz, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy ő maga a hazaáruló, ugyanis az Európa-Haza − az unió − árulója.
