Antall József húsz éve halott. Ennyi idő önmagában is történelmi távlatot ad, mi ráadásul egy újabb – egy antidemokratikus – rendszerváltozás után, a szétvert liberális jogállam romjairól tekinthetünk vissza a demokratikus rendszerváltozás miniszterelnökére. Lesújtó perspektíva.

Pedig 1989–90 a magyarság nagy – ritka szerencsés – sorsfordulóinak egyike volt. A hasonló átalakulások nemcsak nagy esélyeket, de nagy veszélyeket is hordoznak: a változások szerencsés végkifejlet helyett vezethetnek káoszhoz is. Ilyenkor döntő, hogy szerephez jut-e az a vezető, aki képes kézben tartani és megfelelő irányba terelni a politikai folyamatokat.

Antall József színre lépésében még ellenfelei szerint is volt valami meghökkentő – a hívei szerint: csodaszerű. Ahogy az addig ismeretlen orvostörténész átsétált a múzeumból a Parlamentbe, és – mintha életében egyebet se tett volna – elkezdett kormányozni egy országot. Higgadtan, magabiztosan, a parlamentáris jogállam normái szerint. A kormány – a térségben egyedül – a ciklus végéig a helyén maradt, a miniszterelnök halála után is. Akik máig azt hiszik, hogy a „múzeumigazgató” felkészületlen volt a feladatra, azok semmit sem tudnak róla. Antall politikuscsaládban nőtt föl, a nagyapja és az apja parlamenti képviselő volt, az egyik helyettes államtitkár, a másik miniszter. Harmadik generációsként ő otthonról hozta azt az elképesztő elméleti és gyakorlati politikai tudást, amely kiemelte kortársai közül, s tette versenytárs nélkül a legalkalmasabbá a szabad választásokat követő kormányzásra.

Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt (pár rögeszmést leszámítva) már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”

A szilárd demokratikus értékrend erős hivatástudattal járt együtt, ám Antall József politikusi szenvedélyének nem volt köze semmilyen fanatizmushoz: roppant intellektusa józansággal, realitásérzékkel és együttműködési készséggel társult. Ez nyilvánult meg a rendszerváltozást indító és záró nagy kompromisszumokban: a kerekasztal-tárgyalásokon és az MDF–SZDSZ-paktumnál.

Tényszerűen elmondható Antall kormányzásáról, hogy annak ideje alatt megtörtént a demokratikus jogállami intézményrendszer megszilárdulása, ha tetszik, „beüzemelése”. A jó ütemben zajló privatizációval visszavonhatatlanná vált a piacgazdasági fordulat. Az Európa Tanácsba való fölvétellel, a Varsói Szerződés fölbontásával, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás előrehaladtával, a visegrádi szerződéssel és a szomszédokkal kötött első alapszerződésekkel pedig megnyugtatóan alakult hazánk nyugati integrációja, illetve térségi pozíciója is. De mindennél tán még jelentősebbnek tűnt az a személyes szerep, amelyet a modern magyar többpárti struktúra kialakításában töltött be Antall. Éspedig azáltal, hogy az MDF-et európai konzervatív liberális pártként pozicionálta a mérsékelt jobboldalon. Leverte az első karót: az igazodási pontot a többi – akkor még képlékenyebb – politikai alakulat számára. Annak, hogy a szabadelvű európai szellemiséggel és a mérsékelt politikával kötötte össze a tradicionális nemzeti érzületet, az lett az üdvös következménye, hogy az utóbbi sem a balos posztkommunista utódpártiság, sem a szélsőjobbos radikalizmus számára nem volt kisajátítható. Szemben a térség országaival, ahol a nemzeti ügy és a modernitás – szép magyar kifejezéssel: a haza és a haladás ügye – nem tudott egybekapcsolódni (lásd egyrészt az utódpárti nacionalista Meciar Szlovákiáját, Milosevics Szerbiáját, Iliescu Romániáját; másrészt a nemzeti fundamentalista Tudjman Horvátországát). Antall konzervatív liberális zászlóbontása nyomán nálunk egy nyugatias, a parlamentáris rendszer számára kedvező pártpolitikai konstelláció alakulhatott ki.

Ez azonban – az ő távozását követően – nem tudott tartósan megmaradni.

Mindennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a magyar jobboldalon két irányzat volt jelen a második világháború előtt. Az egyik a Bethlen vezette konzervatív liberális, amely – bár nem demokratikus, hanem arisztokratikus volt – ragaszkodott a parlamentarizmushoz és a jogállamisághoz. A Gömbös-féle radikális vonulat ezzel szemben nemcsak antidemokratikus volt, de ezenfölül antiliberális és antiparlamentáris is: az állam erejével és a tömegek mozgósításával autokratikus uralomra tört.

A háború után a magyar jobboldal nem ment át olyan demokratizálódáson és modernizálódáson, amilyenen például a német jobboldal átesett (a kommunista diktatúra miatt ez eleve kizárt volt). A rendszerváltozás pillanatában ezért különös szerencse volt, hogy Antall személyében olyan valaki került az élére, aki nemcsak kivételes politikusi erényekkel bírt, de túl azon, hogy egyértelműen a parlamentáris tradícióhoz kötődött, ezt össze tudta kapcsolni a huszadik század végének modern nyugati kereszténydemokrata értékvilágával is. Antall afféle politikai pedagógiát gyakorolt az úrias gyökerű, antiliberális beidegződésekkel terhelt magyar jobboldalon. Táborát egyszerre korrepetálta a reformkori liberalizmus Eötvös-, Kossuth-, Deák-féle hagyományából, és mutatta meg neki az Adenauertől Kohlig, Churchilltől Thatcherig ívelő modern konzervatív politikai értékvilágot.

A rendszerváltozás miniszterelnökének rendkívüli autoritása jó irányba hatott: a rossz hagyományok vele szemben fellépő megújítóit – a radikális Csurkát, az inkább szélhámos Torgyánt – a perifériára szorította. Ám az Antall halála után hátramaradt politikai űrbe (balról) benyomult egy az előbbieknél sokkal tehetségesebb, kitartóbb és kártékonyabb figura, aki a gömbösi radikalizmus örököseként idővel a legrosszabb hagyományokat erősítette föl. Aki nemcsak a magyar jobboldalt tette tönkre, de a magyar demokráciát és az országot is.

Mindazok – egykori MDF-esek, a miniszterelnök volt munkatársai –, akik bármiféle szerepet vállalnak az orbáni autokrácia működtetésében, megtagadták és elárulták Antall Józsefet. Gyalázatukban osztoznak azok is, akik bár nem exponálták magukat, hallgatnak.

Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

A minap – egy könyvbemutatómon – ezt a kérdést tette föl valaki: „De hát mi a baj Gyurcsánnyal?!” A jelen lévő Lendvai L. Ferenc filozófiaprofesszor így felelt: „Lényegében az a baj, hogy túl jó ő ennek a baloldalnak és ennek az országnak.”

Mutatis mutandis, ugyanez érvényes Antall Józsefre is.

* A szerző a DK alelnöke.

 ***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.