Elárasztanak minket a botrányok. Naponta többet is kapunk, lehet válogatni ízlés és pártállás szerint. Van fölfújt és alulértékelt, szokványos vagy megbotránkoztató, sőt már vannak szinte teljes egészében kitaláltak is, amelyek összeolvadnak a valóságosakkal azon különleges oknál fogva, hogy egyik sem ér véget, a történetek hirtelen befejeződnek, mint amikor a felkerekedő szél ablaknyitáskor kifújja a füstöt a szobából. Ilyenkor két dolgot tehet az ember: a kíváncsibb mérgesen megpróbál utánajárni, hátha megtud valamit, vagy ugyancsak dühösen legyint, és elfelejti az egészet, hiszen sorban állnak nála is az újabb botrányok.

Az első változat kevés sikerrel kecsegtet, a rosszabb memória nyugtat valamelyest, de azért valami megmagyarázhatatlan rossz érzés marad az emberben. Különösen, ha videókról van szó. Itt van például a szombathelyi ügy a drogfogyasztással gyanúsított fideszes alpolgármesterrel, akiről felvétel is készült, de ő kitartóan tagad mindent, odáig menve, hogy más van a képen. Az őt hírbe hozó szocialista nem hátrál, a nyilvánosságra került videónak egy hosszabb változatát beadta a rendőrségre.

Ez egy balatoni jacht kajütjében játszódik, s helyi notabilitások mulatozását rögzíti. Ezzel kapcsolatban kollégáimat dicséri, hogy a többé-kevésbé látható belső tér vizsgálata alapján rájöttek, milyen típusú lehet a hajó, s kiknek van ilyenje a térségben. Gondolom, a rendőrnyomozóknak nem volt szükségük efféle áttételes bizonyítási eljárásra, rögtön tudták, kit miért kell keresni, kikérdezni – a vallomásmozaikokból és a felvételekből nagyjából lehet következtetni arra, lányokon és fiúkon kívül mi volt még a partin.

Napokig azzal volt tele a sajtó, hogy alapos-e a gyanú, vagy rágalom – az érintett, ha eszébe jutott, rögtön végeztetett magán egy drogtesztet, nem mintha ez bármit is cáfolna vagy bizonyítana. Egyszer csak azonban csend ülte meg a tájat, se hír, se pletyka. Lehet, hogy a rendőrök még mindig elmerülten nézik a videót, hallgatják ki a résztvevőket, mindenesetre néma a feljelentő és a feljelentett – olyan, mintha mindenki letáborozott volna a történet közepén.

Bár a bajai videó ügyében is többen úgy tesznek, mintha vége volna, de azt még mindig köd borítja, hogy végül miért és kinek a kedvéért készült az az átkozott képsor. Pedig hosszú cikkben már filmesztéta is beszámolt feltételezéseiről, ami ugye ebben a műfajban meglehetősen ritka, illik is megállapításait komolyan venni – amatőr vagy nagyon is fondorlatos beállításokkal van dolgunk –, de a rendőrség több hét eltelte után sem akar hivatalosan válaszolni a leglényegesebb kérdésre, a keletkezés körülményeire.

Sőt arra sem, hogy ki hazudik, ki mond igazat, mit ér a poligráf, ha valaki dadog, vagy hogy honnan veszi az egyik tanú, mit rögzített a kültéri kamera. Ebben az esetben is a legtöbben hisznek az idő és a feledés jótékony homályáról szóló közhelyben. Szeretném azonban közölni, hogy az ilyen felejtés felzaklató, ingerlő, és akkor is iszonyatos mennyiségű közéleti sarat tol maga előtt, ha a történet előbb-utóbb tényleg kiveszik az emlékezetünkből.

De hát mit akarok én? A gigászi brókerbotrány szökésben lévő főszereplőjét 2004 tavaszán hozták haza Bécsből, azóta vár a jogerős ítéletre, és csillogó Merdzsóval furikázik a városban. Ez hepiend. Hogy ennek sincs még vége? Na, ne!

Kulcsár Attila a bíróságon