Tamás Pál: A ballib vége
A ballib hungarikum. Máshol a rendszerváltó világban a liberálisok és a szocialista technokraták sehol nem álltak komolyan és hosszabb időre össze. Ellenkezőleg, harcoltak a végkimerülésig. E képlet a magyar 90-es évek terméke. S a kiegyezés az akkori, a paktumot megkötő politikusgeneráció kilépésével a közéletből lassan eltűnik.
A modell keletkezéséről az érintettek között végzett kis közvéleménykutatásomból több magyarázat rajzolódik ki.
Az első szerint a 80-as évek két reformercsapata, a pártreformerek és ellenfeleik, az urbánus disszidensek találtak az első összecsapások után egymásra. 1989–90-ben még ellenfelek voltak, de néhány év után sokuk számára világossá vált, hogy összetartoznak. Közös az ellenfelük.
Egy második felfogás szerint a formációt nem a politikai elit, hanem a nagyvárosi értelmiség hozta magának össze. Inkább értelmiségi beszédmódról, mint érett, megvalósítható politikai programról van szó. S ez a nyelv túléli az egykori pártvezetéseket, bár eredeti formájában a nem beavatott közönségnek igazán nem átadható.
A harmadik felfogás minderről kevesebbet gondol. Eszerint elsősorban a két érintett párt szakértői holdudvara stabilizálta egymást, illetve közösen próbálta mozgásterét növelni. A pártvezetés reformizmusával elégedetlen szocialisták e keretben próbáltak a pártelittel szemben jobb pozíciókhoz jutni. A sok liberális szakértő pedig, akik alól a 90-es évek végétől fokozatosan kiment a párt, s ezzel szereplehetőségeik is megritkultak, e formulával igazolták, hogy most már a szocialistáknak súgnak. Azok meg, amikor valamilyen ügyben szakértőhiányuk volt, a kínált képletet – különösen a 2000-es években – némi habozás után elfogadták.
A magam részéről különleges egymásra találásra a 90-es évek elején nem emlékszem. Az első választásokon a pártelit számára váratlanul megsemmisítő vereséget szenvedő szocialisták karanténban tartásában a liberálisok is benne voltak. A baloldal emlékének kiporszívózásánál Budapest utcaelnevezéseiből az akkori liberális városvezetés emberei szorgoskodtak. Nem sok jelezte, hogy valaki itt közös frontszakaszról gondolkozna. De a nemzeti konzervatív kormány beszédmódja sok mindent megváltoztatott. Nem hinném, hogy valami szörnyűséget terveztek, de nem volt fülük ahhoz, amit és ahogy tőlük az urbánus csoportok, különösen akiknek empirikus emlékeik is voltak 1945 előttről, hallhattak, észlelhettek.
A liberálisok vert csapatnak hitték magukat. A rendszerváltás idején velük voltak az egykori disszidensek, melléjük állt a pesti értelmiség jó része, velük beszélgetett a legtöbbet az amerikai nagykövet, róluk szólt az innen tudósító nyugati sajtó, maguk mögött tudták Soros rokonszenvét. Kinek kellett volna az első szabad választásokon hatalomra kerülni, ha nem nekik? S mégsem sikerült. Antallék lekörözték őket. Ráadásul Antall igazán nem fogta fel a kezdődő kultúrharc fontosságát, bár pártjából hamarosan kizárta Csurkát, nem érezte, hogy itt drámaian többet kellene tenni. Hogy ez az urbánus középpel megkötendő békéhez már nem elég. Hogy ami számára egyszerűen a történelmi magyar állam stílusbeli folyamatossága lehetett volna, az a liberális közönségnek, s közöttük – mondjuk ki – zsidó származású csoportoknak is, valamiféleképpen a horthyzmus visszatérését ígérte. S a magukat közvetlenül érintettnek hívő csoportok úgy gondolták, hogy ismét védtelenek. Akkor már tudták, amit 1989–90-ben még nem hittek, hogy egy a magyarországihoz hasonló modernizáltságú országban urbánus liberális párt magában hatalomra nem kerülhet. Önmagukat megvédeni pedig nem tudják. Kitört a pánik. S végül a szocialistákhoz fordultak. Ezek voltak a Charta első hónapjai. Ez még nem jelentette a közös kormányzás ígéretét. De elvben az is benne volt. A szocialisták meg ugyan simán, nagy többséggel megnyerték a ’94-es választásokat, de ahhoz még túl kevés idő telt el, hogy a nyugati patrónusok simán lenyelték volna, ha egy posztállampárt egy egykori miniszter vezetésével négy év után gyorsan visszatér a hatalomba. Persze ha a volt disszidensek is azt mondják, hogy ezek már megváltoztak… Így az első akkori koalícióban mindkét fél érdekelt volt. Az egyiknek lényegében demokratikus legitimáció kellett, a másiknak stratégiai védelem (bár az Antall halálát követő időszakban, amíg a jobboldal vissza nem erősödött, igazán nem volt kitől félnie). Az elitpaktum másfél évtizedre összeállt. Később ezt a parlamenti számtan még tovább erősítette.
A közös kormányzás különböző időszakait a kooperáló pártelitek jó része nagyon rosszul élte meg. Mindegyikük azt hitte, hogy túl sokat ad és túl keveset kap. De a ballib értelmiség azért nem érezte olyan rosszul magát. Elfogadta a kormányzás alapszerkezetét, és közben a kormányzóktól – különösen a 2000-es években – furcsa módon egyre több liberalizmust várt. S azok, ahogy bázisuk fogyott, egyre értékesebbnek vélték a hozzájuk e köztes zónában kötődő értelmiségieket, médiamunkásokat. S igyekeztek vélt vagy valódi megrendeléseiknek megfelelni. Egy idő után e támogató réteg a kormányzók számára valamiféle „néppé” is vált. Legitimáló társadalmi erővé, akinek meg kell felelni, tulajdonképpen bármi áron.
A 2010-es fordulat ezt az egész szerkezetet lenullázta. Az eredeti elitszövetség meghatározó elemei nagyobbrészt elolvadtak. A szocialistáknak már rég nem kellenek a hatalom legitimációjaként egykori disszidensek vagy általuk alapított utódszervezetek. A liberális oldal intézményei megszűntek. Nincs olyan erő, amely a ballib túlsó oldalán fogalmazná meg magát. A ballib nem köztes tér, hanem a baloldal modernista „jobboldala”. S közben az, amitől a ballib értelmiség a kultúrharcban félt, a 90-es évekhez képest sokszoros erővel van jelen. Senki sem hiszi, hogy a jelenlegi ellenzék bármiképpen meg tudná védeni, ha a jobboldali radikalizmus erősödne. Markáns új ballib generáció nem bukkant elő. A 80-as, 90-es évek alapító atyái és anyái – a valamikori kádárista értelmiség – megöregedtek.
A ballibből működőképes egységekként csak valamikori médiaértelmiségének valamekkora része maradt meg. A zárószakaszban e médiamunkások, állandósult médiaszereplők váltak a ballib utolsó alap-építőköveivé. Pártok nélkül, hatalmi hálózatok nélkül, valamilyen virtuális politikai elitként. Félreértés ne essen, nem az ellenzéki médiát vagy sajtót egészében mint olyant hiszem a ballib megmaradt frontharcosainak. S használóik között létezik olyan értelmiség, amely alapjában valamelyik szocialista formációhoz kötődik, esetleg antiglobalista vagy másként radikális. Még mindig vannak baloldali modernisták vagy technokraták. Az országos, balra tájékozódó lapok előfizetői talán nagyobbrészt nem nevezhetők ballibnek. A ballib mozgástér ma nagyobbrészt budapesti, néhány újságra (bár e tekintetben a tér korántsem egynemű), rádióállomás, tévécsatorna politikai műsorainak fogyasztóira, hírportál látogatóira korlátozódik.
Első vonalbeli liberális pártok nélkül, a saját értelmiségi törzsválasztói meglétét magától értetődőként megélő ellenzéki pártkoalíciók korában a ballib értelmiségi frusztrált. S vevő a frusztrált világmagyarázatokra.
A ballib médiamegszólalók egy ideig új civil formációkban reménykedtek. De az eddig színre lépők köréből nem nőtt semmiféle meghatározó antiorbánista mozgalom. Azután Bajnai Gordontól vártak áttörést, sőt őt magát is ballibbé stilizálták. De mintha most ez is abbamaradt volna. Gyurcsány felismerte, hogy intézményesíteni lehetne a ballibet politikailag külön erőként is, s onnan magát is valamiképpen újraszervezhetné. Számára ez most élet-halál kérdése. De a még megmaradt meghatározó ballib médiahangok ezt az opciót mintha (még?) nem fogadnák el. E csapat többségének Gyurcsány, akármit mond, nem hitelesen liberális. Akkor meg inkább semmi ne legyen – hiszik. Ha rajtuk múlik, valószínűleg nem is lesz.
S közben persze, szidják a politikai ellenzék vezetőit, hogy nem szerepelnek az igazi ballibhez méltóan. Azok meg nem működnek úgy, merthogy nem azok. A ballib így korábbi képletként nyilvánvalóan véget ér. Lehet, hogy médiaműhelyeit – hirtelen vagy valamilyen átmenetekkel – át tudják venni új modernista erők, csoportok. S mellettük azért a régi lapvásárlók, hallgatók, nézők valahogy mégis életben tartják régi kedvenceiket.
Közben a 90-es évekbeli paktum felújítása elvben azért nem vált okafogyottá. Lehet, hogy biztos védelmet a radikális nemzetiekkel szemben önmagában nem kínál, de valamilyen tereket a modernista önszerveződésekhez igen. De hogy ezeket majd hogy hívják, azt egy következő nemzedék dönti el. A ballib, mint minden közéleti áramlat, az azt hordozó generáció visszavonulásával, egy kor lenyomataként hamarosan feltehetően megszűnik.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
