A kirakat képei
Vagyis – a közvélekedést minden bizonnyal tükröző dekoráció szerint – zömmel a művészet és a tudomány erősíti önbecsülésünket, hiszen a turisták, járjanak bár a Belváros ezen részén, szöveges útbaigazítás híján vélhetően csak sejthetik, valamiféle errefelé fontos urak díszelegnek az ablaküvegen. (Igaz, ma már abban sem vagyok biztos, hogy a magyarok felismernék, kik azok a tudósok a fotókon.)
Az, hogy – talán szintén nem véletlenül – egyetlen hölgy sem volt méltó a kirakatrendezők szerinti nemzeti öntudatébresztésre, szomorú mellékzönge. Viszont pártvezér, miniszterelnök, kormányzó, de még király sem nyomódott fel képmásilag az üvegre, pedig ezekből is volt jó néhány, vélhetően több is, mint kellene. A politikusokat tehát nem tartja a köz olyanoknak, akikkel dicsekednünk kellene.
Ami azt illeti, nem véletlenül jut eszünkbe Presser Pici örök érvényű szövege: „Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy ki volt a miniszter éppen, mikor Puccini fölmotorozott Budapestre.” Persze, ha közbeszédünket és a lenyomatát jelentő médiát nézzük, ennek az értékrendnek nyoma sincs. A köztévéből kihalt a tudományos ismeretterjesztés, az MTI-ből eltávolították a két utolsó tudományos újságírót, a közoktatás amúgy is egyre kisebb óraszámban tanított természettudományos tárgyaitól elidegenített korosztályok tudományos műveltsége mind alacsonyabb.
Itt az egyre bárgyúbb – és a közvéleményt is ilyen irányba kondicionáló – szórakoztató műsorokon túl csak az számít, mit mondott a kormányfő, a miniszter, a pártpolitikához közel álló korifeus és tisztségviselő vagy az ellenzék valamelyik fontosa. A nemzet szellemének nemesebbik részét képviselő kultúra vagy tudomány képviselőinek hangja csak akkor ér valamit, ha politikailag motivált botrány szaga érződik rajta. Szomorú. A tudomány jelesei különösen irtóznak mindenféle ilyesfajta bűztől, ezért inkább csendben vannak. Már aki még itt van. Mert az elmúlt három év különösen nagy rést vágott leginnovatívabb agyaink gazdái között. 1956 óta soha nem távoztak ennyien fiatal kutatóink, mérnökeink, orvosaink közül.
Persze ez még nem is lenne akkora gond, ha visszajönnének. De erre nem mernék mérget venni, még akkor sem, ha a minap a kormányfő az újonnan átadott akadémiai kutatóközpontot valami ilyesféle „mágnesként” jellemezte. Majd tíz, húsz, harminc év múlva ismét lesznek Tellerek, Wignerek, Szilárd Leók, Kármán Tódorok, akik valahol a világban tett ilyen-olyan világraszóló felfedezésük, elméletük, módszerük, gépezetük miatt méltán híresek lesznek, s az akkori politikusok jólesően mondogatják majd: hát igen, ők is a magyar géniusz jó hírét gazdagítják! Bizony, mekkora agyaink is vannak, mi vagyunk a legjobbak, a legjobban teljesítők! Hogy ezek a jövőbeni tudományos sztárok éppen a mostani politika nacionalista földhözragadtsága, beszűkült provincializmusa és az innovatív elmék társadalmi és anyagi táptalajának kiszárítása miatt távoztak, mellékes lesz majd.
Ugyanúgy, ahogy a rendszerváltozás óta lihegjük a magyar Nobel-díjasok és az úgynevezett „marslakók” csoportjának dicshimnuszát, elfeledkezve, hogy az akkori félfasiszta Horthy-rezsim politikája Szent-Györgyi kivételével mindegyiküket kiüldözte az országból, így kutatásaikat, akár egyetemi tanulmányaikat is, kint folytatták, eredményeiket nem magyar földön érték el. Most pedig perverz módon a kormányoldal – és haszonlesésből (humán etológia óh), vagy még rosszabb, ha csak ostobaságból –, Orbánék értelmiségi holdudvara ismét szalonképesnek kiáltja ki azt a rezsimet. Pedig már akkor is érvényes volt, ami ma ezerszer az: csak az az ország jut előbbre a mára teljesen a technológia és a tudomány által meghatározott világban, amelyik a politika csúcsaitól a közbeszédig tenyerén hordozza a tudományos kultúrát.
Ehhez képest üres lelátókra váró stadionok épülnek, miközben az egyetemektől milliárdokat vonnak el, és a hozzá nem értő tárca kezébe adott innovációs támogatások elnyerésénél is a párthűség számít. Csoda ezek után, ha mind a fiatal, mind a tapasztalt kutatók számára odaítélt uniós pénzek tekintetében csúszdán vagyunk? Míg 2007-ben a fiatal kutatóknak kiírt legnagyobb uniós pályázaton (felerészben műszaki és természettudományos, valamint élettudományi eredményekkel) 299 díjazottból hat magyar nyert, megelőzve ezzel többek között Ausztriát, Írországot és az összes kelet-európait, addig tavaly 566 eredményes pályázóból mindössze kettő, ők is a nem magyar állami kutatóhelynek számító CEU-t és a társadalomtudományokat képviselték. (Csak összehasonlításul: ekkor Hollandiába 51, Svájcba 33, Izraelbe 23, Belgiumba 18 grant került.)
Idén pedig szintén két hazai pályázót díjaztak, ezúttal a CEU mellett egy szegedi orvosi téma került a kalapba. A tapasztalt, pályájuk csúcsán lévő kutatók statisztikája sem jobb. Míg 2008-ban (zömmel ismét csak műszaki és természettudományi eredményekért) négy magyar kapott uniós támogatást ebben a kategóriában, ugyanannyi, ahány dán és norvég, s ismét lehagytuk az összes keleti versenytársat, tavalyra ez a szám (egy élettudományi és egy humán témával) kettőre fogyott, idén pedig (egy műszaki eredményt díjaztak legalább) tovább feleződött, amivel egyebek mellett a törökökkel és görögökkel kerültünk egy szintre. Persze a „Big Science”, a komoly természettudományok területén ma már amúgy sem az az érdekes, hogy valaki francia, svéd vagy magyar.
Ez nem foci, itt a nemzetek és országhatárok felolvadnak, csak az eredmények és az ezekhez a többnyire határokon átívelő együttműködésben tevékenykedő kutatókat eljuttató infrastruktúra számít. Amihez persze egyre több pénz kell, és a nagy eredményekhez többnyire nem egy százalék a GDP-ből. Svédországban tavaly elmondták, a gazdasági válság miatt a kormány éppen hogy többet költ a tudományra. Nálunk minden, jó szokás szerint csak kirakatba szánt politikai szólam ellenére összességében kevesebbet, hiszen az egyszázalékos „eredményből” is egyre kisebb az állami hányad, a többséget a multinacionális cégek K+F-kiadásai és az uniós pénzek adják.
Ami persze nem baj, csak ne tetszelegne a kormány a tudomány bőkezű támogatójának szerepében. Valószínűleg a multik hazai innovációs műhelyeiben számos alkalmazott kutatási eredmény születik, de ezek sem magyar zászló alatt jelennek meg, s az innováció világpiacán legsikeresebb magyar vagy hazai alapítású cégek sem használnak többnyire állami pénzt. Az már más kérdés, hogy a kormány (és ez mindig is így volt) előszeretettel „ül rá” az ilyen sikerekre, sütkérezik a dicsőség fényében, ahogy legutóbb Orbán a Graphisoft japán szerződésének aláírásakor. Ez pedig megint csak kirakatpolitika. A fő gond valahol ott van, hogy nálunk a tudománynak nincs elég presztízse a fejekben. A politikuséban és az utca emberében egyaránt.
Pedig ezt kéne elsősorban megteremteni. Az alap megvan, amit jól mutat a külföldi ismeretterjesztő tévécsatornák népszerűsége. A politikától amúgy is elfordult emberekben megvan a természetes érdeklődés, csak ki kéne ezt használni, pénzt és érvényesülést érő készséggé fejleszteni. Nem pénzelvonással, az egyetemek szorongatásával, a legjobb koponyák külföldre riasztásával, a természettudományi oktatás lezüllesztésével, a közszolgálati média elhülyítésével. Amíg azonban ez a trend, nem marad más, csak a kirakat.
