Azt már tudjuk egy ideje, hogy a honi nyilvánosságban két Magyarország létezik. Az egyik – legélesebben – a hatalom uralta köztelevízióban, a másik meg az igencsak elenyésző erejű ellenzéki médiában, talán egyetlen televízióban, illetve rádióban, néhány nyomtatott lapban, s főként szerteszórva az internetes honlapokon, közösségi oldalakon. Ha pedig valaki arra kíváncsi, hogyan működik a hétköznapokban az a rendszer, amely előállítja a közmédia egyoldalúan optimista, sikert sikerre halmozó Magyarország-képét, hát olvassa el a Népszabadságban Veiszer Alindával készült interjút, aki november elejétől már hivatalosan sem dolgozik az MTVA-nál. Az egykor kulturális műsorokat vezető újságíró ugyanis 2011 óta tartó huzavona után papíron is végleg távozott a köztévéből.

Ha valaki nem emlékeznék a műsoraira, vagy csak némi gondolkodás után tudná azonosítani az arcát, ne szégyellje: még az eltűnő celebek sem váltanak ki nagyobb érdeklődést a közönségből, nemhogy egy-egy újságíró eltűnő cikkei, elemzései, vagy egy olyan tévés, akinek késő esti műsorai sohasem ültettek képernyő elé egymillió nézőt, ráadásul nem is az egyszerű szórakoztatásról szóltak, hanem a minőségről. A kinyírás módszere éppen erre, a gyors felejtésre épít, a kenyérhajszában megfáradtak felejtésére, akik szinte észre sem veszik, hogyan távozik a közképernyőről (is) a minőség újabb és újabb szelete. Hogyan apad ezzel azoknak a száma, akik még meg akarnák érteni a körülöttük lévő világot, el akarnak gondolkodni rajta, önálló véleményt kívánnak formálni róla, de még a lehetőséget is megtagadják tőlük.

Ezúttal is akadtak persze, akik a háttérben csendben elintézték a hóhérmunkát. Kik, miért? – sohasem tudjuk meg. Mert soha nincs konkrét arc, érvényes indok, legfeljebb mellébeszélő sikálás. A most már volt tévést viszont nem lehetett túl gyorsan eltávolítani. Minden felajánlott munkát elvállalt ugyanis, míg aztán azt nem mondták neki: konferáljon fel nótákat – felvételről, az Önök kérték mintájára a Dankó Rádióban. Ekkor Veiszer ment. És neki még munkája is akad abban a szakmában, ahol megélni ma szinte lehetetlen, s amelynek hajdanvolt szereplői kenyér híján alighanem hamarosan hálás szemmel tűnnek majd fel az értelmiségi közmunkások soraiban.

Meglehet, mi, nézők még azzal jártunk volna a legjobban, ha Veiszer a maga ízlésével az archívumban köt ki, és a hetvenes évek műsoraiban válogat, mit lehet ismételni. Mert december harmadik hetében életre kel az m3, amely nosztalgiaadóként „maradandó értékeket” sugároz majd a rendszerváltás előtti idők tévés programjaiból, az ezerszer kiátkozott, Aczél György nevéhez fűződő kultúrpolitika támogatott, legfeljebb tűrt alkotásaiból.

Nem tévedünk nagyot, ha a televíziót nézve közben nem a Magyar Népköztársaság emlékét idéző filmeket vagy a Kádár-korszakra hajazó, anakronisztikus vetélkedőket látunk, hanem a közszolgálati nyilvánosság és az objektív véleményalkotás a valóságot másként látó képviselőinek módszeres legyilkolását.