Nincs annál adekvátabb reakció egy NB I-es női kézilabda-mérkőzésen feltűnő „Veled vagyunk, Csatáry Laci!” szövegű molinóra, mint „Sieg heil!” kiáltásokkal válaszolni. Legalábbis néhány debreceni kvázi szurkoló (értsd: sportlétesítményeket látogató szalonnáci) biztosan ezt gondolja, mert így reagált a békéscsabai találkozón kifeszített drapéria láttán.

A szövetség vizsgálatot indított, mire a viharsarkiak közölték: nem a náci rémtettek elkövetésével vádolt Csatáry Lászlóra emlékeztek, hanem a Csutak becenévre hallgató drukkertársuknak üzentek. A kolléga korábban egy meccset sem hagyott ki, ám egy tragédiában elveszítette a családját, hajléktalan lett, súlyos alkoholproblémákkal küzd.

A férfival persze együttérezhettek volna úgy is, hogy arról ne mindenkinek az FTC-meccsen történt incidens és a vészkorszak jusson az eszébe, de legyünk megengedők, s tételezzük fel: tényleg csak az együttérzés motiválta az akciót. Ebben az esetben a szép gesztust csupán annak bárdolatlansága árnyalja, ám a hajdúságiak náci karlendítéseire és rikoltozására nem létezik magyarázat.

Nem mintha a szélsőjobboldali figurák úgy éreznék, hogy meg kell védeniük produkciójukat, elvégre azt tették, ami világlátásukból következik. Az pedig a magyar sport tragédiája, hogy a nácik rémtetteit ünneplő kisebbség pódiuma a stadionokban és a csarnokokban lelhető fel.

A szélsőséges csoportok otthonosan mozognak e közegben, s ennek az árát a testkultúra drágán fizeti meg. Ahogyan Csutak is, akinek keserves életéről holnap már nem beszél senki. A nácik elvitték a show-t.