A cirkusz csak következmény. Ha a médiateret a celebek mellett a kormánypárt politikusai tudják megtölteni, azoknak az erőknek, amelyek kívül rekednek a „jobban teljesít” főáramán, valamit dobniuk kell, hogy be tudjanak kerülni a hírfolyamba.

Ezért kell a parlamenti patkóban óriási táblákkal masírozni és büntetést kockáztatni. Ha a Jobbik biztos megjelenést akar garantálni, csak elő kell húznia a Horthy-kártyát, beöltöztetni néhány nagy bajuszút egyenbe, meg vonulni, lóval, szoborral vagy bármivel. A balhé és a kamerák özöne is garantált. A Horthy-kultuszt és a könyvégetést a felháborodás (is) generálja.

Jól megkülönböztethető politikai arculatot kölcsönöz a Jobbiknak, miközben ezek az akciók az égvilágon semmit sem árulnak el arról, mi is az, amit másként csinálna a párt, mint az épp hatalmon lévők. Utóbbiak ugyanis, bár néha erőtlenül tiltakoznak a kultusz újjáélesztése ellen, valójában a 30-as évek társadalmi-politikai berendezkedését tekintik sajátjuknak, ebből a világból veszik viselkedési, kulturális és morális mintáikat is. Ma a jobboldal történelmi horizontján egyetlen korszak látszik.

Nekik valójában nem minta sem a kiegyezés, sem 1848 – Széchenyi, Széll Kálmán csak terv, Deák Ferenc pedig tér. Ha minta lenne, hirtelen sok mindent meg kellene magyarázniuk. Elveszett az antalli örökség is. Hol van a miniszterelnök, aki magát a kiegyezés államférfijaihoz mérte, és nem tekintette mintának a Horthy-korszakot? Persze neki még lehettek benyomásai: a jeruzsálemi Jad Vasem múzeumban nem véletlenül kapta a fát az édesapja.