„Önök nem csökkentettek semmit, önök mindent csak emeltek!”
Kisember 1. az Országgyűlésben, október 29. délután

„Ha a családoknak jobban megy, akkor Magyarország is jobban teljesít”.
Kisember 2. az Országgyűlésben, október 29. délután

„A kis emberke, az is egy magyar”
Adi Pop

Esküszöm, nem akartam én ebbe belekeveredni, ellenkezőleg, próbálnék megszabadulni minden vulgárpopulista nyavalyától, politikaellenes álcivil manírtól, olcsó demagógiától, de hát úgy volt, hogy csak ültem a számítógép előtt, ahogy kell, és olvasgattam, szerkesztgettem becsülettel, tisztelettel, szeretettel, egy kis kalózokra Britney Spearsszel támadó amerikai tengerészgyalogosok, egy kis Lou Reed kedvenc New York-i éttermei, meg hogy az iráni–amerikai kapcsolatok enyhülése miatt ment csődbe a Sólyom Airways satöbbi. És akkor valaki bekapcsolta a tévét. A költségvetési vitát. És magával rántott az örvény.

Szomorú, szemüveges ember állt az üres széksorok előtt, kicsit már megrogyva, alig bírva önnön politikai súlyát, vállán jeltolmács gesztikulált. Valami kis ember volt, nekem az jött le, a kis emberek gondjai, bajai nyomasztották, a kis emberek nevében szólt, folyton a kis embereket emlegette. Illetve a kisembereket.

Ettől a fene nagy kisemberségtől gyomorfekélye is volt már talán, sorolta megannyi kisemberes nyűgét, hogy a törlesztőrészlet, a családtámogatás, az iskola, és föl-fölsírt panaszosan, hogy most már tessék segíteni neki, ne csak mindig a nagy hatalmasokat, a tehetőseket, a vagyonosokat tessenek helyzetbe hozni, és miért mindig azok vannak a húsosfazék körül, akiknek áll a zászló, akik közel vannak a tűzhöz, akiknek van mit a tejbe aprítani. Rimánkodott a kisember, jajveszélykelt, de hiába. Aztán megkeményítette magát, perelt, veszekedett rettenetesen: kipirult arccal kiabálta végül, majd kipukkadt közben: ...és önök voltak azok… önök… azok…, akik… szégyelljék magukat!

Válaszolni egy másik rosszul szabott öltönyös, hamuszürke arcú, gyomorfekélyes, jól láthatóan kisember állt föl. Környékén senki, szomorúan üres székek, szerteszórt papírok, rémülten keresgethetett köztük valamit. Vállán a jeltolmács. „Emlékeztetném, éppen önök voltak azok…” kezdte, és csak ömlött a panasz ebből a kisemberből is, hogy hát a családoktól elvették, és éppen ők, a másik kisemberék tették tönkre, eladósították, megszüntették, felszámolták, csökkentették, megszorították. Sírt-sírt, jajveszélykelt a másik kisember.

Hanem az egyik kisember nem hagyhatta ezt annyiban, szót kért s kapott, és legott felhánytorgatta, hogy a másik kisemberék kettészakították, szakadékot növeltek, éket vertek, recesszióba taszítottak, ellehetetlenítettek, megmutyiztak, kizsigereltek, sanyargatnak.

A másik kisember úgy pattant föl, mint akit darázs csípett: hogy képzeli, amikor önök bruttósan eltolták, a konkretizálást illetően éllovasból sereghajtó, megroppantották, megreménytelenítették.

És így folytatták, úgy tűnt, órákon át. Hogy melyik év költségvetéséről beszéltek, azt ki nem találtam, volt szó 1994-től 2010-ig mindenről, kábé. De nem is nagyon érdekes.

A lényeg, hogy az egykulcsos adó elleni aláírásgyűjtéssel Bajnaiék (és a velük szövetséges kisemberek) halálos csapást mérnek Orbán romlott rendszerére. Ez olyan biztos, mint a sarokszámok.