Tamás Ervin: Ez lett
Nehéz egy miniszterelnök dolga: kedden még lírai hangulatban a kultúra szárnyán az EU kilencvenszázalékos támogatásával felújított Zenekadémia boltívei alatt bolyong, másnap már gyújtó hangulatú beszédben hívja újból háborúba a békemenetet az unió gyarmatosítói ellen, akik a magyar érdeket napról napra eláruló ellenzékkel karöltve minden eszközzel meg akarják akadályozni a rezsicsökkentést.
Csakhogy ünnep van, a tétet emelni kell: Ezek ma is közénk lövetnének! – egyszerűsödik politikai üzenetté a hét évvel ezelőtti esemény, amely azóta a népmesékhez hasonlóan formálódik, alakul, távolodik a valóságtól. Mostantól így fogalmaz valamennyi kormánypárti politikus. A jó hadvezér azonban nem csak köszönti az egybegyűlteket, óvja őket, egyben feladatot is szab nekik. Ahogy eddig, úgy mostantól még éberebben kell őrt állniuk: nincs diskurzus, engedmény, méltányosság – ezek a vesztünkre törnek.
Ha egy elfogulatlanabb békemenetes áttévedt volna a Műegyetemhez, valószínűleg mosolygott volna a drámai hangnemen. Ha viszont a Műegyetem előtti tüntetés valamelyik résztvevője a Hősök terén élőben hallja Orbán mondatait, forogna vele a világ, végképp nem értené az övéit, nincs az a magyarázat, amelyet ezek után elfogadna tőlük. Holott, ami történt, törvényszerű, mindegyik szereplő úgy viselkedett, ahogy saját, illetve pártérdeke diktálta.
A Fidesz-vezér társaival csak a körülményeket fundálta ki, a többi ellenzéki koprodukció. Mindegy, hogy ki tukmálta rá a társaságát a másikra (Gyurcsány Ferenc hajnali SMS-e után azt lehetett hallani, hogy az együttes fellépés már régebben téma volt Bajnai Gordon és Mesterházy Attila között), mellékes, hogy a DK-sok hekkeltek vagy sem, a szónokok összebeszéltek vagy sem, mindenki azon háboroghat, amin akar. (Jellemző, hogy Juhász saját, Kunczét invitáló e-mailjére nem emlékszik.) Mindenesetre, akik a Műegyetemnél összegyűltek, elsősorban azért jöttek, mert együtt akarták látni azokat, akik lassan már látni se bírják egymást.
Reményért érkeztek. A külön megállapodást kötő két szervezet azonban másként kalkulált, megelégedett azzal, hogy szervezőnek kineveznek egy laza fickót, mindenkivel megígértetik, hogy nem bántja a másikat, öt-hat perc és jöhet a következő. A lezserségben odáig mentek, hogy még egymással sem egyeztettek.
Úgy vélték, elég az Orbán-rendszert gyepálni, senki sem lesz kíváncsi arra, mit keresnek így együtt a pódiumon. Vétkes könnyelműség. A tüntetők többségét ugyanis leginkább ez foglalkoztatta, s foglalkoztatja ma is. Az úgynevezett mellékszereplők már csak saját érdekükben is erről kellett, hogy beszéljenek. A Gyurcsánytól egyébként idegenkedő többi szónok (Kunczétól Bokrosig) az exkormányfő ölében találta magát, céljaik szinkronba kerültek, ami felülírta az előzményeket. Ide szorultak, mert az aktív politizálást nem akarják abbahagyni. (Vannak így ezzel mások is, MSZP-ben például egyedül Lendvai Ildikó jelentette be önszántából visszavonulását.)
A kormányoldal hadüzenetét az ellenzék snúrozva fogadja – így érzik ma sokan. A szétszakadt, s még csak nem is koordinált mozgású egységek igazi toborzásra jelenleg csaknem alkalmatlanok, hiányzik egy mindent átkaroló integráló erő, s illúzió egy-kettőre rátalálni. Valamiféle álegység megteremtéséhez pedig rengeteg a rossz emlék, a seb, az összegyűlt bizalmatlanság. Ráadásul Gyurcsány alaposan becsapta azt az ajtót, amit – szerintem – mostanában már ki sem akart nyitni. És ezzel csillant fel csapata számára a parlamentbe kerülés esélye, ami nemrég még elillanni látszott. És ő már 2018-ra edz. Nem fair, nem szép, ami történt? Nem. De nem történhetett másként.
