A Hősök tere - ez szerda délután egyértelműen kiderült - nem csak földrajzilag van nagyon közel az egykori Felvonulási térhez. A (nép)hadsereg díszegyenruhás tisztjeivel ékesített emelvény mintha csak egy harminc évvel ezelőtti november hetedikéről pottyant volna elénk, a hangszórókból pattogó felvonulási dalok szóltak, a rendszerhű álcivilek (CÖF) pedig lelkesebben tapsoltak, mint Anno Pozsgay népfrontosai. Megint van egy Pártunk, amely mellett többre tulajdonképpen nincs szükség ("a társadalom vezető ereje"), újra államosítunk és tervgazdálkodunk, ismét elhatárolódunk a Közös Piactól, most azért, mert jobb nekünk a hazai a mi saját monopóliumainkkal és oligarcháinkkal, és újabban megint nem szeretjük, ha az állami ünnepeinken mindenféle alternatív csoportocskák kavarnak szerte a városban: bőven elég az az egy felvonulás, meg az egyetlen ünnepi helyszín, amelyről senki sem tudja, hogy a párté vagy az államé.

Mivel volt szerencsénk részt venni (az egybegyűlteket körbejárni, buszokat számolni, fényképeket készíteni) az eddigi összes "békemeneten", felelősségünk tudatában állíthatjuk, hogy messze a mostanin voltak a legkevesebben. Hogy maga a műfaj, vagy mögötte a rendszer van kifulladóban, az alighanem csak a választások napján derül majd ki.

Pedig a szervezők az összes ismert optikai tömegnövelő trükköt bevetették – az Andrássy út sokszoros leszűkítésétől (kamera- és hangosító állványokkal) az út szélére rendelt zászlótartó fiatalokig – ezzel együtt a voltaképpeni tömeg csak a levegős Hősök terétől a Rippl-Rónai utcáig tartott, ami azért sem a térképen, sem a valóságban nem egy Népstadion. Lejjebb már csak a kivetítőknél megállított kisebb csoportok parkoltak – de azért így is létezik olyan kameraállás, amelyben a Terror házától az Állatkertig minden tele van emberekkel (és nincs kétségünk felőle, hogy a Híradóban így is látszik).

A Lendvai utca torkolatánál például kifejezetten szellős volt a közönség: a nap vidáman csillogott Gyürk András bikolor antilop cipőjén és Rogán Antal Brioni sportzakóján (utóbbi még a bal könyökén lévő kb. ötcentis szakadással együtt is jól mutatott). Rogán egyébként fülig érő szájjal hallgatta Orbán Viktor ünnepi beszédét, de úgy félidőtájt sarkon fordult és elment – a jelek szerint az ő gyomrában is csak egy korlátozott adag komcsi fér el.

Maga az Orbán-szónoklat elég vérszegényre sikeredett: csupán egyetlen poénnak nevezhető fordulat volt benne ("tavaris helyett Tavares"), viszont az előadó végigkommunistázta az egészet, és szerényen magára vállalta a szocializmus megdöntésének meg a szovjet csapatok hazazavarásának dicsőségét. A kormány sikereiről mindössze annyit mondott, hogy azokat hosszan sorolhatná (de nem sorolta), ellenben a megvédendő vívmányok között említette a rezsicsökkentést meg a nyugdíjakat (akiben ez így, ebben a párosításban kellemetlen asszociációkat ébreszt, magára vessen). Kiderült az is, hogy az egykulcsos adót nem akarja megvédeni – az adott közegben alighanem indokoltan (elvégre a békemenetes szeánszokat jellemzően nem a felső tízezer látogatja). A miniszterelnök természetesen a szabadságharc hőseinek közvetlen utódjaként mutatta be önmagát és kormányát, bár bizonyára zavarba jött volna, ha megkérjük, hogy rajzolja fel a logikai ívet az 56-os forradalom követeléseitől a mostani kormánypárt-elitnek juttatott trafikokig és földekig. A végén még bukott baloldalozott egyet, nagystílűen átlépve azon a tényen, hogy az előző rendszer legnagyobbat bukott elemét, az állammonopolista gazdasági modellt restaurálja éppen.

Ami a közönséget, meg általánosabban a választókat illeti, a jelek szerint a kommunista nyugdíjasok már kiszerettek a posztkommunista kapitalistákból, az antikommunista nyugdíjasok viszont továbbra is önfeledten csápolnak a kokárdás ruhába bújt újkommunistáknak. Hogy erre a magyar sajátosságra támaszkodva meg lehet-e nyerni még egy választást, az szintén májusban dől el. Az viszont már most látszik, hogy – miközben mi ilyen jól elvagyunk a démonkergetéssel – felnőtt egy újabb generáció (immár a harmadik), amelyiknek az elmúlt 23 év eredményei nyomán megint bőven elegendő lesz politikai programként jövő helyett a múlt elutasítását kínálni. Ők nem voltak ott a békemeneten: vidáman sétálgattak-bicikliztek az Andrássy út néptelen keresztutcáin.