Jó jönne már ennek az országnak egy szavahihető miniszterelnök. Olyan, akinél, ha mond valamit, nem azt kell figyelni, hogy közben keresztbe teszi-e az ujjait a háta mögött, és nem azon kell töprengeni, hogy most éppen hányszor és mivel ver át. Amikor például azzal áll elő, hogy szeretné, ha a magyarok kapnák a térségben a legalacsonyabb áron az áramot, és ezt csak egy új atomerőmű építésével lehet megoldani, jó lenne nem arra gondolni, hogy egyetlen mondatba nehéz ennél több csúsztatást belezsúfolni.

A régiónkban egyetlen állam sincs, amely hatalmas fosszilis tüzelőanyagkészletekre támaszkodna. „Saját jogú” atomnagyhatalom sem akad a szomszédságban. Az energiát döntően mindannyian importáljuk, méghozzá ugyanolyan (világpiaci) áron. A román, cseh, lengyel stb. és a magyar energiaárak között a különbséget alapvetően az adó határozza meg. Az energiaszektor, illetve közvetlenül az energiafogyasztás adóztatásában pedig a magyar kormány hagyományosan rekorder – ez így volt már 2010 előtt is, de az Orbán-kabinet a háromféle különadóval alighanem világcsúcsot állított fel.

Magyarországon az energia azért is drága, mert a piacunk még mindig monopolpiac, ahonnan a versenyt a jobb- és a baloldal teljes egyetértésben zárta ki az EU által előírt ún. unbundling (a kereskedői, szállítói és szabályozói funkciók szétválasztása) elmulasztásával. A piaci viszonyok bevezetését 2009-ben a két nagy párt együtt szabotálta el (az emlékezetes Fónagy–Podolák-törvénnyel), aminek az árát máig fizetjük. Csehországban, Szlovákiában, ahol már versenypiac működik az energiaszektorban, idén mindenfajta erőszakos „rezsicsökkentés” nélkül is nagyobb mértékben estek az energiaárak, mint nálunk. Idehaza viszont a piaci viszonyoktól megkímélt állami MVM olyan extraprofitot (tavaly nagyjából 100 milliárd forintot) tesz zsebre, amilyenről az energiamultik álmodni sem mernek.

Az Orbán által proponált atomerőművel az a baj, hogy ha újat kell építeni, akkor minden más energiatermelő kapacitásnál drágább (meg akkor is, ha elromlik). A Roszatom – a paksi bővítés megvalósítására kiszemelt orosz nukleáris cég – illetékesével készült legutóbbi budapesti interjúban már 6000 milliárd forintos beruházási költség szerepelt: ez az éves magyar GDP húsz százaléka, és nagyjából egyharmaddal növelné meg az államadósságunkat, miközben az új paksi blokkokból származó áram még a kormány saját számításai szerint is drágább lenne a piaci átlagárnál (abban a rendkívül valószínűtlen esetben is, ha a tervezett idő- és költségkereten belül sikerülne felépíteni a két új blokkot). Ráadásul a beruházásra a mai kilátások alapján nincs is szükség: pillanatnyilag olyan olcsó az áram (és olyan kicsi a kereslet), hogy a legújabb gázerőművünk is áll és szendereg, míg a következő évtizedben nagyjából 2000 megawattnyi (vagyis Paks 2-vel megegyező teljesítményű) megújulós kapacitást, azaz szél-, nap- és biomassza-erőművet fogunk üzembe helyezni uniós vállalások és a saját jól felfogott érdekeink miatt.

Ha mindezt világosan elmondanák az embereknek, valószínűleg senki sem vágyna új atomerőműre. Sőt a legújabb közvélemény-kutatás szerint a folyamatos, most éppen az olcsósággal érvelő hazudozás ellenére a többség jelenleg is elutasítja a projektet. Csak a kormány és a kitárt zsebű gazdasági holdudvar ragaszkodik hozzá – meg azok, akik az ő megbízásukból (de a mi pénzünkön) zúdítják a valóságra az újabb és újabb atomcsapásokat.

Nemzeti nukleárisbaleset-elhárítási terepgyakorlat Pakson