A Magyarországon időről időre felbukkanó kritikák a szakmaiság köntösébe bújva próbálják kikezdeni azt az Európában is páratlan magánkezdeményezést, amelynek ez idáig csupán első lépései váltak láthatóvá. Nem gondolom, hogy alakíthatóak lennének megkövültnek tűnő álláspontok, ugyanakkor most mi magunk szeretnénk bemutatni a Zelnik-féle magángyűjteményi koncepciót. Azt remélve ettől, hogy a tényleges párbeszéd és együttműködés irányába tereli az érzelmileg is túlfűtött diskurzust.

Mindenekelőtt érdemes áttekinteni a gyűjtői szándék fontosabb elemeit. Adott egy évtizedek alatt létrehozott, de továbbra is gyarapodó kollekció, a maga szerteágazóságával és természetes rendezetlenségével. Ehhez rendelt hozzá Zelnik István tudományos feldolgozást és kutatást, valamint az eredmények folyamatos publikálását. A munka összefogására és koordinálására létrehozta a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézetet, a gyűjtemény kezelésével pedig az általa alapított Magyar Indokína Társaságot bízta meg, s mindezt kambodzsai komplex örökségvédelmi projekttel egészítette ki. Ezenfelül megépíttette az Aranymúzeumot, hogy gyűjteménye legjelentősebb arany- és ezüstkincsei számára állandó tárlatot biztosítson, mintául is szánva további múzeumainak és vándorkiállításainak. Zelnik a jövőben új intézmények és programok révén aktívan alakítani kívánja az Ázsiával és Délkelet-Ázsiával kapcsolatos hazai szellemi, kulturális és tudományos életet a magyar orientalisztikai hagyományokat folytatva. Kulturális vállalkozásait befektetései és magánvagyona révén teszi önfenntartóvá.

Lássuk a Zelnik-féle gyűjteményi koncepció egyes elemeit közelebbről! Zelnik István magángyűjteményét a világ három legjelentősebb délkelet-ázsiai magángyűjteménye között tartják számon, amelyek közül számosságában a legnagyobb. Ellentétben Douglas Latchfordnak a khmer birodalom tárgyait felvonultató és Helmuth Paschnak az indonéz szigetvilág nemesfém munkáit bemutató kollekciójával, a Zelnik-gyűjtemény mind a tizenegy délkelet-ázsiai ország ötvösművészetét érinti, és a tárgyak felölelik az időszámításunk előtti első évezredtől a huszadik századig terjedő időszakot.

A gyűjtemény az elmúlt negyvenöt évben keletkezett, főként európai, de ázsiai, észak-amerikai és magyarországi árverések, magánértékesítések vagy galériai vásárlások útján. A legjelentősebb arany- és ezüsttárgyakat az egykori gyarmati adminisztráció tagjainak a ma Európában élő leszármazottaitól vásárolta a gyűjtő a nyolcvanas-kilencvenes években. A Budapesten és Zalakaroson bemutatott (Elsüllyedt hajók porcelánjai vándorúton, Népszabadság, 2012. március 26.) Cà Mau hajóroncsporcelánokhoz árveréseken és kereskedőkön keresztül jutott hozzá, és így építette fel a világ legnagyobb, erről a hajóról származó magánkollekcióját.

Ellentétben több korábbi állítással (Hamvay Péter: Nem mind arany, ÉS, 2012. február 17.), Zelnik István csak a vietnami háborút követően, 1975-ben került Vietnamba, ahol követségi titkárként dolgozott 1979-ben kapott súlyos betegségéig. Az ebben az időszakban vásárolt, a gyűjtemény egészéhez viszonyítva töredék mennyiségű, alapvetően nem nemesfém tárgyakat mint saját tulajdont a vietnami állam engedélyével, a hatályos törvényeknek, vámrendelkezéseknek megfelelően hozta be Magyarországra.

A gyűjtemény tudományos feldolgozása tíz évvel ezelőtt kezdődött. A leltárba vételi folyamat önmagában is nagy kihívást jelentett, amely napjainkra túljutott a több tízezer tárgyon. A gyűjteménnyel kapcsolatban előzőleg is folyó tudományos és szakmai munka összefogására és koordinálására Zelnik István 2011-ben megalapította a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézetet, amelynek elnöke dr. Claude Jacques professzor, történész, epigráfus, a világ első számú khmerszakértője, igazgatója dr. Renner Zsuzsanna indológus, tudományos tanácsában pedig további nemzetközi hírű francia, indiai és vietnami szakértők foglalnak helyet.

A széles körű tudományos vizsgálatok eddig több ezer tárgyra terjedtek ki. A kutatómunka projektalapon szerveződik, egy-egy gyűjteményrész feldolgozása kapcsán nem állandó munkatársak dolgoznak, hanem feladat-és célorientáltan szerveződő csapatok jönnek létre. Ennek eredményeképpen hazai és nemzetközi történész, régész, művészettörténész, epigráfus, ötvös, restaurátor, gemmológus szakértők sorát sikerült bevonni a projektekbe az elmúlt évek során. A történeti-művészettörténeti kutatásokkal párhuzamosan természettudományos módszereken alapuló kiterjedt műszeres és laboratóriumi vizsgálatok is folytak és folynak külföldi és hazai (Nehiti, ELTE, Szeged) laboratóriumokban. Mindeddig több ezer tárgy esetében, több tízmillió forintos nagyságrendben készültek anyag- és készítéstechnikai vizsgálatok, röntgenfluoreszcens spektrometriás mérések és elektronsugaras mikroanalízisek. Bár a hazai sajtó figyelmét nem keltik fel, de a tudományos munka egyre kiterjedtebb, az eredmények feldolgozása pedig folyamatos.

Az eddig feldolgozott gyűjteményrészek öt kötetben mutattuk be (Gold Treasures of the Cham Kingdoms 1. [2007], Gold Treasures of the Cham Kingdoms 2. [2008], The Cà Mau Shipwreck Porcelain 1. [2009], Gold Masks of Asia 1. [2009], The Cà Mau Shipwreck Porcelain 2. [2012]) és további két kötet jelent meg a gyűjtemény egy-egy kimagasló tárgyáról (Claude Jacques: Jayavarman VII Silver Plate [2011], Novák Tibor: Burmese Gold Plate Inscribed with a Section of the Pali Canon [2013]). Több nyelven készültek kísérő kiadványok két vándorkiállításhoz, a 2010-ben a Néprajzi Múzeumban bemutatott Aranyba rejtett arcok című ázsiai maszkkiállításhoz (A Zelnik-aranyak premierje, Népszabadság, 2010. március 14.) és a Cà Mau – Egy hajótörés porcelánjai című utazótárlathoz.

Zelnik István nem tévedhetetlen, a tárgyak valódiságát, hitelességét és minőségét illetően nem is az övé a döntő szó, hanem a tudományé. Ez a lehető legobjektívebb mérce a gyűjtemény tárgyainak megítélése szempontjából egy folyamatosan bővülő tudásbázison. Az eredmények olykor rendkívüli jelentőségűek, mint VII. Jayavarman feliratos tálkája esetében, amely ma már Zelnik István adományozása révén a Phnompeni Nemzeti Múzeum éke. Ugyanakkor minden kollekcióban, így a Zelnik-gyűjteményben is akadnak olyan darabok, amelyekről kiderül, hogy valamilyen szempontból nem jók. A tudományos feldolgozás egyik célja éppen az, hogy ezeket a tárgyakat kiszűrje. A tudományosan feldolgozott és kvalitásos tárgyak pedig folyamatosan publikálásra és kiállításra kerülnek.

Zelnik István jelentős összegeket fordít arra, hogy kutattassa gyűjteményét, és azt a tudományos eredményekkel együtt a világ elé tárja. Erőfeszítései a transzparenciáról és a megismertetésről szólnak. Eddig egyetlen kiállított és publikált tárgy esetében sem merült fel a gyanúja annak, hogy kétes úton került volna a nemzetközi műtárgy-kereskedelembe, annak ellenére, hogy a kétes eredet bizonyítására a hazai műtárgy-felügyeleti hatóság is kísérletet tett.

A kutatóintézet a gyűjteményi tudományos munkán túl szervezi és irányítja a kambodzsai Koh Kerben, az egykori elfeledett királyi fővárosban folyó komplex örökségvédelmi kutatásokat is. Zelnik István a Magyar Indokína Társaságon keresztül 2000 óta van jelen újra a térségben. Az első, hároméves program 2009-ben indult el a helyi közösség bevonásával, többszöri terepfelmérést követően elkezdődtek a szondázó feltárások magyar régészek vezetésével. Régészeti eszközökkel sikerült bizonyítani, hogy a terület a X. századot követően is lakott volt, és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal bírt. A feltárt leletanyag egy részén Szegeden végezték el a kormeghatározást.

A kutatási eredményekről a kezdeti időktől rendszeresen beszámolók születtek (Annual Report Koh Ker Project 2009-től), és azok az UNESCO égisze alatt félévente rendezett nemzetközi szakmai konferencián írásban és szóban is teret kaptak. A szakmai eredményekre alapozva újabb, ezúttal ötéves együttműködés jött létre a kambodzsai kulturális kormányzattal. Megtörtént Koh Ker lézerszkenneres (LIDAR) felmérése, és a mintegy félmilliárd mérési pont rendszerezése is megkezdődött. Eddig nem ismert épített struktúrákra derült fény, az eredmények a további ásatásokon hasznosíthatóak. A felmérés elsődleges eredményeiről az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának folyóiratában, a PNAS-ben társszerzőként számolt be a kutatóintézet és a társaság.

Kezdetektől alapvető fontosságú Koh Ker epigráfiai kutatása. A romvárosban talált feliratok háromnegyedét egy fiatal khmer-szakértő fordította és interpretálta, a munkát a kutatóintézet tudományos sorozata első kiadványaként jelentette meg (Chhom, Kunthea: Inscriptions of Koh Ker I. 2011). A sort egy magyar kutató munkája folytatta, amelyben a khmer történelem egyik legfontosabb írásos emlékét, a Sdok Kak Thom feliratait mutatta be három nyelven (The Inscription of Sdok Kak Thom. With an Introductory Essay by Claude Jacques, 2012). Hamarosan napvilágot lát a dr. Claude Jacques professzor feliratfordításait közreadó reprezentatív album, amely az összes Koh Kerben talált feliratot feldolgozza, és mérföldkő lesz a nemzetközi kambodzsai kutatás szempontjából.

Zelnik István nemcsak a gyűjtemény feldolgozásánál és a kambodzsai kulturális programjánál, hanem az Aranymúzeum kialakítása során is nemzetközi sztenderdeket vett figyelembe. Az Aranymúzeum hosszas tervezési folyamatában a világ legismertebb és legjelentősebb ázsiai múzeumainak szakmai, muzeológiai és üzemeltetési tapasztalatait sikerült hasznosítani. A cél a tárgyak tudományos igényű, de közérthető bemutatása volt, amelyhez a párizsi Guimet Múzeum szolgáltatta a legfőbb példát. A múzeum koncepcióját két francia muzeológus és egy belga művészettörténész állította össze. Az állandó kiállítás tárgyanyagát az előválogatást követően vietnami, francia, belga és magyar történészekből, régészekből, művészettörténészekből, ötvös szakértőből létrejövő csapat állította össze, szelektálta, minősítette és a kiválasztott tárgyak további vizsgálatokon estek át. Hamarosan megjelenik az Aranymúzeum gyűjteményét bemutató reprezentatív album.

Mindezek fényében értelmezhetetlen, hogy a gyűjteményt és az Aranymúzeumban kiállított anyagot elítélő, a tárgyak mibenlétét bizonytalannak tartó nemzetközi szakértőkről (sic!) cikkező szerzők (Hajdú Éva: Az Andrássy út aranya, Népszabadság, 2013. február 4.) mire gondolhattak?

Az Aranymúzeum alapítása körül számos pletyka kering, amit néha mérvadó lapok is magukévá tettek (Nem mind múzeum, ami fénylik, Népszabadság, 2011. augusztus 18.; György Péter: Az Aranypolgár – Zelnik István, Népszabadság, 2011. november 5.), de a kételkedők megnyugodhatnak: az Aranymúzeum muzeális intézmény. A múzeum létrehozásakor a társaság a kulturális államtitkársággal egyeztetve a muzeális intézményekről szóló 1997. évi CXL. Törvénynek megfelelően járt el, azaz benyújtotta az üzemeltető társaság cégbírósági végzését, részletes indoklást egy levél formájában az alapító szándékáról, nyilatkozatot muzeológus foglalkoztatásáról, fenntartói, letéti, tulajdonosi és épületfenntartási nyilatkozatot, egy kitöltött „adatszolgáltatás és javaslat muzeális intézmény működési engedélyének kiadásához” című űrlapot. Zelnik István és a társaság ezeknek a törvényi feltételeknek maradéktalanul eleget tett, és a múzeum az engedélyét csak így kaphatta meg.

Nemcsak sikerek, hanem néhány kudarc is kísérte Zelnik magyarországi tevékenységét. Kezdetben a koncepció része volt egy nemzetközi, Délkelet-Ázsiával foglalkozó művészeti szaklap (Arts of Southeast Asia) létrehozása, amely magyarországi kiadással, hazai szerzők, grafikusok, szerkesztők bevonásával készült volna. Azonban az elképzelés megvalósítása többszöri próbálkozásra is zsákutcába futott, míg végül több millió forint befektetés után a gyűjtő felhagyott a magyarországi megvalósítással. A Seuso-ügy miatt kialakult nehéz pénzügyi helyzet áldozata lett az ELTE-n indított Délkelet-ázsiai kultúrák minor szak. A finanszírozási nehézségek miatt idővel meg kellett hozni a nehéz döntést, és az önként vállalt mecenatúrát három év sikeres működés után szüneteltetni kényszerült.

Azonban a Seuso-ügy rázta meg leginkább a gyűjteményi koncepció megvalósítását. Zelnik István a volt kulturális államtitkár felkérésére, saját finanszírozásból látott neki a késő római kori tárgyak felkutatásának. A többévnyi sikertelen állami próbálkozással szemben Zelnik rövid idő alatt megtalálta a tényleges tulajdonosokat, akikkel potenciális vevőként tárgyalt, és szerződést is kötött nyolc tárgy megvásárlására. (Zelnik István hazahozza a Seuso-kincset, Index, 2012. augusztus 1.) A tárgyak birtokosai feltételül támasztották, hogy a magyar állam írásban biztosítsa támogatását, mivel Magyarország fenntartja jogigényét a kincsekre.

Zelnik tavaly nyáron kiterítette a kártyáit a nyilvánosság előtt, kész lett volna a kincseket megvásárolni, hazahozni, az államnak adományozni és a méltó bemutatáshoz egy Andrássy úti palotában múzeumot nyitni, cserébe pedig még életében kezelési jogot kért a kincsek fölött. Azonban nem sejtette, hogy az akkori kulturális kormányzat politikai eszközként használja fel személyét és a Seuso-ügyet. A gyűjtőt lejárató nyilatkozatok, cikkek, majd tárgyalások és végül bizonyos kormányzati kérések teljesítése után azonban világossá vált: az állam kihátrált a gyűjtő mögül, elveszítve ezzel egy történelmi lehetőséget a kincsek visszaszerzésére. (Zelnik István nyilakozata tartozásairól és a Seuso-kincsről, NOL, 2012. augusztus 9., Kis előrelépés Seuso-ügyben, NOL, 2012. szeptember 20.)

De a kudarcok és támadások ellenére a gyűjteményi koncepció tovább épül, hamarosan számos, a gyűjtemény egyes részeit bemutató kulturális intézménnyel gyarapodhat az Andrássy út. A gyűjtő nem kíván önálló múzeumi negyedet létrehozni, csak a régi terveit váltja valóra. Egyrészt az Aranymúzeum után önálló épületet kap a Magyar Délkelet-ázsiai Kutatóintézet, olyan nemzetközi színvonalú laboratóriumi háttérrel ellátva, amely lehetővé teszi a tárgyak széles körű helybeli vizsgálatát. Szintén saját palotákban mutatkozhat be a Herendi- és a Zsolnay-gyűjtemény is.

A Magyar Orientalisztikai Társaság önálló kutatási területekkel folytatja és újítja meg a méltán híres magyar Kelet-kutatást, és válhat szellemi központtá. Mindezeket kortárs ázsiai időszaki kiállítások, gasztronómiai létesítmények, a hazai előadó-művészet új színterei egészítik majd ki, csak a legközelebbi terveket említve. A tervek megvalósítása elkezdődött, folyamatban van a burmai arany-, ezüst- és drágakő-kollekció, a Herendi porcelánbonboniere-, doboz- és szelence-gyűjteményrész és Bui Xuan Phai vietnami festőművész munkáinak feldolgozása.

Zelnik István projektjei állami finanszírozástól mentes magánkezdeményezések, mégis rendre úgy próbálja elszámoltatni a hazai szakma és sajtó, mint közpénzek felhasználásakor szokás. Olykor pedig tudatosan összemossa a magánember privát pénzügyeit a Magyar Indokína Társaság pénzügyeivel. A társaság túlvállalta magát az Aranymúzeumnak helyet adó Andrássy úti palota megvásárlásával, de adósságait fokozatosan dolgozza le egy pénzügyi stratégiai terv szerint.

A gyűjteményi fejlesztéseket, a már létrehozott intézmények fenntarthatóságát hosszú távon is igazolni kell, hiszen általánosan elfogadott, hogy a kultúra önfinanszírozó formái nem léteznek. Az újítástól való félelmeknek régi hagyományai vannak Budapesten, emlékezetes, milyen erős propagandát kellett megindítaniuk Széchenyiéknek a Lánchíd-építés megkezdése előtt, hogy megnyerhessék maguknak a híd ötletén háborgó fővárosiakat, végül persze jövedelmező vállalkozásként sikerre vitték a projektet.

Az Aranymúzeum, a kutatóintézet és a társaság nyitott a tényleges vitára, ha valódi párbeszéd alakulhat ki a valóban fontos kérdésekről, hogy a Zelnik-féle gyűjteményi koncepció tovább fejlődhessen, példát mutatva ezzel azoknak a magángyűjtőknek, akiket elriasztanak a hazai állapotok a közjóért való tettektől.

A szerző kommunikációs igazgató, Magyar Indokína Társaság