Az sem kétséges, hogy a „dicséret” nem is igaz. Mert nem tagadhatna le. Legfeljebb hátulról nézve („Hátulról líceum, elölről múzeum”). Vagy jótékony félhomályban. És akkor is csak a megszólalásig. Hiszen nem másokhoz, hanem magunkhoz képest öregszünk. Megállíthatatlanul.

Eközben gyártjuk az álságos fogalmakat, mint „idősügy”, „szépkor” stb. Ez az egész talán az idősek ügye? A fiatalokra majd csak akkor vonatkozik, ha ők is megöregszenek? Hát nem fiatalkorban kell ennek a mára már csaknem 25%-os élethossznak a sikerébe befektetni? Hol tart az idősek őrizte felbecsülhetetlen értékek (tudatos, módszeres) kiaknázása? Hiszen nincs olyan öreg, akinek a fejében ne rejtőzne fontos történelmi, helyrajzi, szakmai, kulturális stb. ismeret vagy emlék. Tapasztalatom szerint minden második, harmadik idős találkozhatott a múlt egy-egy jeles vagy kiemelkedő egyéniségével, őriz róluk személyes emlékeket. Állítom, hogy ennek a szájhagyománynak az enyészetbe hallgatása vetekszik tárgyi örökségünk (szintén nem elhanyagolható mértékű) elherdálásával.

Létezik-e az idősek bölcsessége? A társadalomtudományok és az idegélettan szerint igen. Néhány részműködés ugyanis nem hanyatlik, hanem gazdagodik! Talán a legfontosabb az új élményekből történő ismeretszerzés. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy az idős ember sokkal több helyzetet élt már át, mint a fiatal.

Idekívánkozik egy személyes emlék. A 70-es években a hajdani Lipótmezőn éjszaka az egyik osztályról izgatottan jelentik, a közös esti tévénézés idején egy nyugtalan beteg a konyhába besurrant, elemelt egy kést, majd bezárkózott a kórterembe. Az ápolók nem tudják lecsillapítani, nem hajlandó kijönni, fenyegetőzik. Kezdő ügyeletes szakorvosként a helyszínre sietek. Annyit tudok, hogy szóval kell tartanom a pácienst, akit még sohasem láttam, hogy valamennyire uraljam a helyzetet. Közben a nővér jelzi, hogy rövidesen megérkeznek a mentők és a rendőrség is. A beteg minden szakmai közeledésemet elhárítja. Fenyeget, hogy engem is megtámad, és magával is végez, ha bemegyek. Megérkezik három fiatal mentős és két rendőr is, de nem jutunk előbbre. A beteg üvölteni kezd, hogy meg akarjuk ölni őt, tárgyakat dobál az ajtóra. A rendőrök telefonon tanakodtak, mert a fegyver esetleges használatát engedélyeztetniük kell főnökükkel. A főnök nem egyezik bele.

Kezdem szervezni a kis csapattal a behatolást. Egyszerre egy idős éjszakás ápolónő áll előttem. Körülnéz, majd megszólal: „Hallottam, mi történt. Miért nem hívja a tűzoltókat?” Elcsodálkozom: „Ki sem jönnének. Nincsen tűzveszély!” „Csak hívják! Mondják azt, hogy a beteg ugrani akar.” – Sok idő nincs a töprengésre. Tíz percen belül megérkeznek a tűzoltók. Döbbenten nézzük, amint pillanatok alatt felvonulnak, végiggurítják a fecskendőt, majd szinte szó nélkül kipattintják az ajtót. Nem utánuk, hanem előttük a vízözön! Egy perc sem telik el, egy didergő ázott embert vezetnek ki karon fogva. Odalépek hozzá, bemutatkozom. „Mi beszéltünk hosszasan” – magyarázom. „Megismertem a hangját, doktor úr – válaszolja akadozva. – Nincs egy száraz törülközője?” Nyilvánvaló, hogy az idős nővér nem tanulmányai, hanem valamilyen korábbi tapasztalata alapján adta meg a tökéletes megoldást.

Az idős korosztály alapvető és tömegméretű sajátossága a fiatalokéhoz képest a több idő és a kevesebb pénz. Mégis, költséghatékony társadalmi és üzleti mozgalmakat lehetne „rászervezni” erre az adottságra. Ez az egyetlen fogyasztói réteg, amelynek létszáma folyamatosan és feltartóztathatatlanul nő.

Az „idősügy” mégis – sok éve – látszatpályán fut. Néhány hete rákattintottam az Idősügyi Tanács Google-keresés eredményeire. Lehangoló volt! A legelső találatból (2010-es dokumentum!) megtudhattam, hogy a 2002-ben alakult intézményt Bajnai Gordon miniszterelnök vezeti. A másodikból (2012. 01. 17-i bejegyzéssel!) arról értesülök, hogy az új összetételű tanács – az új tagok névsorával és életrajzával – 2011. szept. 26-án megtartotta alakuló ülését. Sehol egy döntés, program stb.

Nem járunk jobban, ha az oly sokat hangoztatott idősügyi stratégiára keresünk. Elsőként a dr. Herczog László szociális és munkaügyi miniszter jegyezte Idősügyi nemzeti stratégia című stratégiai programot olvashatjuk el 2009-ből. Megvalósulási arányának megbecslését az olvasók fantáziájára bízom. A honlap főoldalának egyetlen „aktuális” anyaga egy 2012. 02. 06-i keltezésű meghívó egy nemzetközi találkozóra Sopronbánfalvára. A találkozó eredményeit sem osztották meg az olvasókkal.

Jól elvagyunk az egyre hangosabban ketyegő demográfiai pokolgép árnyékában. Az Idősügyi Tanácsban részt vevő (idős) agykutató és (idős) elmegyógyász professzorral együtt. Pedig egymás mellett ültünk, amikor nem is túl régen az Alzheimer-világnap sajtótájékoztatóján Hámori József akadémikus úr felrajzolta a súlyos kór világjárványának sziluettjét. És arra is emlékszem, amikor szabadegyetemi előadásain korosodó hölgyek százai (mit százai, a médiumokon keresztül ezrei!) hallgatták átszellemülten egykori jó kollégám, Iván László tanár úr biztató szavait az öregedés elfogadására. Mostanra már ők sem eléggé beszédesek.

Maga a demográfiai pokolgép egyelőre szinte láthatatlan. Az egyéni tragédiákat a parlamenti sminkesek könnyedén eltüntetik. A jéghegy csúcsa az egészségügyi ellátás során, ezen belül pedig az ideg- és elmegyógyászati kórképekben magasodik elénk. (A honatyák számára havi néhány órás üldögélést írnék elő elmeorvosi járóbeteg-rendelőkben. Bár ha az Audikból egy kicsit átülnének a nem légkondicionált vasúti kocsikba, és belehallgatnának az ott utazó idősek verejtékben oldott történeteibe…) A látszatintézkedések ködfüggönye a szakmán belül hamar lehullott: a geriátria (= idősgyógyászat) ugyan 2000 óta kiegészítő szakorvosi képesítés, ám (néhány nem túl jelentős kivételtől eltekintve) a gyakorlatban ilyen praxis nem létezik.

Pedig századunkban az idősödők réme már nem (csak) a Parkinson-betegség, hanem a kóros szellemi hanyatlás (ún. demencia) leggyakoribb és tipikus formája, az Alzheimer-kór. Utóbbi előfordulása 65 éves korban (a mai meghatározás szerinti időskor kezdetén) kb. 1%, és 5 évente megduplázódik! A betegség 8-15 éves lefutású. Súlyos stádiumai egész családok életét keseríthetik meg. A kezelésbe vont betegek száma az alap- és szakellátás túlterheltsége és egyéb (pl. ápolási) intézményi hiányosságok miatt aggasztóan csekély. A vállalható életminőséget konzerváló napi 1-2 tabletta a jelenlegi ártámogatás mellett a betegek kb. fele számára nem elérhető.

A jelenlegi örömtelen helyzet látszólagos nyertesei eközben minden nappal közelednek ahhoz az életszakaszhoz, amelyben törvényszerűen a jelenlegi vesztes oldalhoz fognak tartozni.

A szerző orvos