A klasszikus idézet szerint nem a közvélemény-kutatást, hanem a választást kell megnyerni. Készségesen csatlakozom ehhez a nézethez, de a kétely azért ott mocorog bennem: ha a kutatók szerint ma úgy áll a Fidesz, hogy ismét kétharmadot szerezne a parlamentben, és a demokratikus ellenzék pártjai az MSZP kivételével be se kerülnének az Országgyűlésbe, akkor mégis, mi számíthatna most váratlan sikernek? Ha csak relatív többséggel nyerne a Fidesz?

A felmérést készítők a magyarázatot is megtalálták már a két legutóbbi időközi választás eredményét is cáfoló, totális elutasításra: a külön listáért büntetik most az ellenzéket. A szakma nyelvén bizonyára ez a legpontosabb megfogalmazás, de alulnézetből inkább úgy látszik, a bizonytalanságot nem a világossá tett, hanem a ki nem mondott konfliktusok növelik.

A külön indulás, a szövetségek kötése vagy az együttműködés akár erőszakos kikényszerítésére tett kísérlet mind-mind világos helyzet, a közélet iránt érdeklődők ezeket értik és képesek kezelni. Nem kell ahhoz politológusokkal feküdni és kelni, hogy az ember, ha majd eljön az ideje, le tudja adni a maga legjobban hasznosuló voksát. Attól viszont joggal áll égnek a haja, ha ráérez, hogy a választott oldalon nem a szavazatmaximálás az elsőrendű cél.

Amikor az egyik vár huszonnégy órát, mielőtt hevesen tiltakozni kezd, amiért leköpték a másikat. Amikor a másik a gáztűzhely emlegetésével szeretné aktívabb fellépésre serkenteni a többit, pedig, ha csak kicsit kevesebb benne az indulat, legalább kemencét mond. És amikor a legkisebb királyfi nem képes belátni, hogy három mégoly életerős bolhából sem lesz elefánt, ő viszont mindenki sikerét veszélyezteti azzal, hogy túl magasra tette a lécet, de a tíz százalékot ostromolja.

A választók joggal várnák el mindenkitől, aki a Fidesztől balra van, hogy ha kell, kosárszám nyelve a békát, de tegyen meg mindent Orbán leváltásáért. De mindaddig, amíg azt lehet érezni, hogy odafönt kényszeredett a mosoly, lejjebb meg folyik a kíméletlen rugdosás, kár is várni, hogy a pártválasztók tudatos támogatóvá, a bizonytalanok bizonyossá váljanak. Addig az embernek csak csapkodni van kedve, hogy az ördögbe is, nincs még négy éve Orbán Magyarországára. Az élet rövid, és már bőven elég a Fidesz cinikus, kirekesztő, hazug, képmutató országlásából.

Az ember csak konokul mantrázza: nem akarok többet hallani a bornírt és vérlázítóan költséges rezsiharcról, nem akarom látni, hogy a beteg gyerekek pénzét stadionokra költik, kikérem magamnak, hogy az adómból kaszárnyaiskolákat tartanak fönn; én már nem kezdhetem elölről a pályámat, sőt az életemet, hogy újraalapítsam az egzisztenciát, amelyet épp most tesznek tönkre. Én már nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy külföldre menjek csak azért, mert itthon ellenzéki lévén az ellenségükként bélyegeznek meg.

Uraim, most már önöknek kell baromira akarniuk, hogy Orbán megbukjon végre. Ha hiteles lesz a küzdelmük, nyerni is fognak. Előbb közvélemény-kutatást, aztán – még él a remény – választást is.