Miközben bejárta a lerombolt település megmaradt részeit, Hollande-dal közrefogta a kevés túlélő egyikét, megfogták egymás kezét, s így emlékeztek az áldozatokra.

Mire is? Hatvankilenc évvel ezelőtt, 1944. június 10-én, a német Das Reich SS páncéloshadosztály egyik egysége körbefogta a nyugat francia Oradourt, hidegvérrel legyilkolta a falu 642 ártatlan lakosát, az épületeket pedig felgyújtotta. Mindezt azért, hogy esztelen logikával megtorolja a francia partizánok, a maquisard-ok egyik – mellesleg messze az oradouri körzeten túli – támadását. Az SS-ek a férfiakat pajtákba, a nőket meg a gyerekeket a falu templomába tuszkolták. Néhány órával később szinte senki sem volt már közülük életben. A templomoltár közelében elhelyezett bomba felrobbantása után a még életben maradottakra géppisztolysorozatokat zúdítottak, csakúgy mint az égő pajtákba zárt férfiakra. A katonák az áldozatok lábára céloztak, hogy a tüzet még az élő emberekre gyújthassák. Robert Hébras, a hat túlélő egyike, Gauck „idegenvezetője” annak köszönheti az életét, hogy az előtte állók felfogták a golyózáport. A vérengzés után a németek még egyszer végigjárták a házakat, lelődözték az öregeket, betegeket, majd felgyújtották az egész falut.

A közel hét évtizede elkövetett náci rémtett ma is elevenen él a franciák kollektív tudatában, jóllehet Gauck mostani zarándoklata – éppen úgy, mint a néhai Adenauer kancellár, és De Gaulle elnök történelminek mondott 1962. évi reimsi találkozója – biztosan hozzájárul, hogy Oradourt „békévé oldja az emlékezés”.

A német államfő kegyelete óhatatlanul összehasonlításokra késztet. Augusztus végén, a pesti Holokauszt Emlékközpontban a Kamenyec-Podolszkij mellett elkövetett mészárlás 72. évfordulója alkalmából emlékeztek az áldozatokra, köztük az 1941. augusztus 27. és 29. között odahurcolt tizenegyezer magyarországi zsidóra. A mostanában oly gyakran fényezett Horthy-világ államapparátusa a Szovjetunió hitleri megtámadásakor találta elérkezettnek az időt, hogy összefogdossa az ország területén a rendezetlen állampolgárságú vagy az idemenekült, úgynevezett hontalan zsidókat, majd a kárpátaljai Kőrösmezőnél átlökte őket a senki földjére, ukrán hadműveleti területekre. A kitoloncoltak embertelen szenvedéseknek és az ukrán antiszemiták gyilkos rablásainak kitéve Kamenyec-Podolszkij városáig jutottak, ahol az Einsatzgruppe, a mozgó náci mészárszék alakulatai tömegsírba lőtték a szerencsétleneket.

A mostani Páva utcai megemlékezés alkalmával nemhogy az államfő, a kormány vagy a politikai pártok reprezentánsai nem tartották fontosnak részvételüket, de azt sem sikerült elérni, hogy a minden részletében még ma is feltáratlan Kamenyec-Podolszkijban végződött deportálás a magyar történeti emlékezés részévé váljék. Az egybegyűltek mindenesetre emlékeztek a közelmúltban elhunyt túlélők egyikére, Szirtes Zoltánra, aki a rendszerváltás után – szélmalomharcra emlékeztető küzdelemmel – megpróbálta elérni, hogy a magyar állam legalább közvetve elismerje felelősségét. Csak részletkérdés, hogy magyar részről eddig a Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyar Evangéliumi Testvérközösség tartotta szívügyének az áldozatok emlékének ápolását. A magyar állam még odáig sem jutott, hogy mementót állítson – Szirtes szavaival – a temetetlen holtaknak.

Gauck példája azt sugallja, ha már nem jut emléktáblára a kamenyecpodolszkiji Mártírok parkjában, ilyen megemlékezésekkor – amíg nem késő – a magyar politikai elit, élén az államfővel, talán fejet hajthatna az utolsó túlélők előtt.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.