Lengyel László: Suttogások, sikolyok

Suttogó remény. Sikoltozó reménytelenség. Minden lehetséges. Semmi se lehetséges. Nincs miért izgulni. Minden okunk megvan a félelemre. Az idő nekünk dolgozik. Az idő elúszott, itthagyott minket. Már csak egy nekirugaszkodás. Nincs tovább. Mindenkinek igaza van. Senkinek sincs igaza. Megjött az ősz.

Tavaly ősszel végigsöpört egy ellenzéki hullám az országon. Magasba emelte Bajnait, a diákokat, egy modernizációs kisebbséget. Egy világhullám részesei voltunk. Megindult Oroszországban a putyini „szuverenista államkapitalizmus” ellen, majd hullámzott az erdogani „puha iszlám államkapitalizmus” terein, és láthatatlan-láthatóan áthullámzik Kína és Brazília új középosztályán. Így vagy úgy határvonalon állunk: képesek leszünk-e átalakulni egy közepes fejlettségű gazdaságból egy magas fejlettségűbe, egy zárt és integrálatlan társadalomból nyitott és integrált társadalommá, egy politikavezérelt monologikus világból egy sokvezérlésű dialogikus világgá.

Az ázsiai nekifutók közül eddig csak Japánnak és Dél-Koreának, Tajvannak és Szingapúrnak sikerült ez többé-kevésbé, a többi kísérlet megbukott. Latin-Amerikában senki nem jutott át a tű fokán. És most az európai válság megrendítette azt a nagy európai kísérletet, hogy a fejlett és integrált gazdaságok és társadalmak magukhoz emeljék és integrálják a közepesen fejletteket, hogy együtt teremtsünk egyetlen fejlett civilizációs modellt. Amit eddig Ázsia, Latin-Amerika, Afrika Európától irigyelt, hogy létezik egy európai felzárkóztatási modell, most megkérdőjeleződött.

Nem lehetünk büszkék arra, hogy mi, magyarok élenjárók vagyunk a megkérdőjelezésben. A magyar modernizációs kisebbség egy része őszintén elhitette magával, hogy képes lesz egyedül, a magához vonzott társadalmi többség támogatásával egy nagy ugrást végrehajtani. Ha javára a nemzeti állam átcsoportosít jövedelmet, vagyont, versenyelőnyt, privilégiumokat, akkor nemcsak a holtpontról lesz képes kimozdítani a gazdaságot, de új gazdasági és igazgatási modellt képes teremteni és működtetni, a társadalmat pedig magához integrálni. Lássuk be, hogy ennek a nemzeti utas nekilendítésnek nemcsak nálunk, de egész Európában lehetett és lehet hatása. Ha ez sikerül a BRIC országaiban, Törökországban,miért ne sikerülhetne nálunk is. Erős és elszánt politikai akarat, ezt kiszolgáló állam, a nemzeti/vallási tradíciók és a modernizáció ötvözése.

Ám a „modernizációs kisebbség” – ne feledjük, hogy Kínában vagy Brazíliában négy-ötszáz milliós „kisebbségről” van szó –, maga is megosztott. Nem állam és piac, diktatúra és demokrácia, jogbizonytalanság és jogállamiság a megosztó tényezők, hanem az életforma, a way of life, a Lebensform. Állam, nemzet, vallás meghatározta sorsközösségben kívánsz élni vagy egy fejlett európai életformában? Amikor a japánok megugrották a fejlettség szintjét, akkor egészségügyi és nyugdíjrendszerükkel, az életminőséget szolgáló szolgáltatási rendszerükkel nemcsak meghosszabbították az életkort, de élhetővé tették az élhetetlen Japánt. Amikor a dél-koreaiak átléptek egy másik, fejlettebb világba, emögött az iskola- és nevelési rendszerük radikális átformálása állt. És lehet Nyugat-Európa haláláról szónokolni, de élni mégis holland, dán, német és osztrák viszonyok között lehet emberségesen.

Az európai életforma puha és nem kemény hatalom. Ha nem kezdene Északnyugat-Európára szűkülni, akkor nem sikoltana Dél-Délkelet-Európa Portugáliától Romániáig. Ha a nemzeti modellek tartósan megbízható, élhető és nyitott társadalmakat teremtenének, ha a kínai, az orosz, az iszlám török és a nemzeti magyar életforma vágyott, szeretett és követett életforma lenne, akkor nem hullámzanának a modernizációs kisebbségek. A magyar kádári társadalom életformája a hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig irigyelt életforma volt a keleti tömbben, ahogy az erdogani török is a térségben. Ez alakítja ki az életforma-, a forintnacionalizmust a német Deutschmarknationalismus mintájára. Csakhogy a Deutschmarknationalismust egy fejlett gazdaság és egy integrált társadalom táplálja, és nem átmeneti meggazdagodás, egyszeri nekirugaszkodás. És az életformaverseny legfőbb jellemzője, hogy egy ideig lefelé – honnan indultam, kik közül jöttem, mennyit értem el magamhoz és hozzájuk képest? – mér, de meghatározott fejlettségi, szolgáltatási, társadalmi koordinációs szinttől elkezdi magát felfelé mérni – eljutottam-e a fölöttem lévők, az utánzottak szintjére? –, fölülről nézni.

A második nacionalista hullám –az első a rendszerváltást követően következett – szerelmi csalódás: te engem nem veszel komolyan, nem akarsz igazán elvenni feleségül, csak kihasználtál engem. Akkor dögölj meg, megleszek magam is, sokkal jobb egyedül, vagy hozzámegyek egy keleti fiúhoz. De titkon tudja, nem lesz meg egyedül, és nem jön a keleti fiú, vagy ha jönne, utálna hozzámenni. A magyar, a török, a kínai, a brazil, az orosz életforma-nacionalizmusokban az életforma telis-tele világelemekkel: az életformánk internacionális és kozmopolita. A magyar „modernizációs kisebbségnek” az a része, amelyik nem szeretne nemzeti életformában, a nemzeti államban, az egy nyelv, egy vezető, egy monológ világában, távlatok nélkül megrohadni, azért tekintett reménykedve a múlt ősszel az ellenzékre, hátha van másik, többnyelvű, sokszínű, nyitott, békés dialógusa.

Háát… A mélyben suttogta, neszezte. A magasban provinciális nemzeti sivalkodás és monológok egymás mellett. Most abban reménykedem, hogy aki akarta, kihallotta a suttogást. Kérditek, miért beszélek a „modernizációs kisebbségről”. Miért nem a hatalmas, elszegényedett, magára hagyott, becsapott többségről? Nem ez a többség csalódott Európában? Nem ez gondolja, hogy ő aztán soha nem fogja elérni London és Berlin, Villach, sőt Győr szintjét, hogy őt becsapták, ámították, de végre most kinyílt a szeme? Nem ők azok, akik nem akarnak hinni a saját szemüknek, amikor a holland és a német adófizetők pénzén épült iskolában szónokolnak az európai gyarmatosítókról, amikor egy osztrák vagy olasz bankot tesznek felelőssé minden rosszért? Nem ők nem hisznek a fülüknek, amikor durván becsapja vagy kirúgja őket a nemzeti vállalkozó, a magyar állami vállalat, amikor a nemzeti kormány föléli a megtakarításaikat?

Ha egy elhagyatott, néma vagy ordító többségnek nincs példát adó „modernizációs kisebbsége”, vagy „antimodernizációs kisebbsége” által vezettetik, mint ahogy most történik, akkor nincs esély a felemelkedésre. Ha nem fölfelé, hanem lefelé akarnak integrálni, ha nem a „minél többen vagyunk, annál jobb nekünk”, ha „minél élhetőbbé tesszük a világunkat, annál élhetőbb nekünk” eszméi győzedelmeskednek a felfelé húzókban, akkor kizáró, államilag rendet teremtő, korrupt és erkölcstelen világ lesz. Ma nem azt mondom, hogy egyetlen esélyünk, ha beilleszkedünk az integrált Európába, hanem ha beilleszkedünk az életforma-európaiságba, ha nem hagyjuk, hogy az európai életforma Európában és bennünk semmivé legyen. Lehet szabadon és civilizáltan is élni, nem csak túlélni.

Putyin és Erdogan meg se rezdültek. Meg se rezdültek? Kínában az új és fiatal vezetés éppen az októberi pártplénumon dönt majd arról, hogy a reformok és a nyitás, a bátor növekedéslassítás és az integráció vagy a stimulus, a zárás, a növekedésgyorsítás és a széttartás folytatódjék. Németországnak mint Európa „modernizációs kisebbségének” a választások után ugyancsak döntenie kell, hogy Angela Merkel Ms. Europe-ként vagy Frau Deutschlandként viselkedik-e, hogy bátran egész Európa integrálása mellé áll, vagy enged a Deutschmarknationalismus kísértésének. Valljuk meg, ha Kína az államnacionalizmus és a zárás, ha Németország és a hozzá kapcsolódó európai centrum önös érdeke, ha a japán kísérlet csődöt mond, ha Amerikában nem sikerül a jegybanki puha földet érés, és ha az orosz, a török nemzeti utak példamutatóvá válnak, akkor minket megevett a fene.

Akkor mi csak az egyik ronda és undorító, korrupt, pretoriánus államkapitalista rendszer leszünk a sok közül a darabjaira hullott Európában. De tudjuk, hogy a zárás/nyitás, nemzetállam/világ piac, kiválás/beilleszkedés szakaszai ciklikusan ismétlődnek. 2008 óta a zárás, a nemzetállami megoldások, a kiválás, a dezintegráció tendenciái erősödtek. Nem hoztak eredményeket a válság megoldásában. Lassan felülkerekedhet a nyitás, a világpiaci koordináció, a beilleszkedés és az integráció. Legalább akkora esélye van a kínai reformok folytatásának, a német integrációs felbátorodásnak és nagyvonalúságnak, az amerikai válságkezelés sikerének, a japán nekilendülésnek, az orosz és török államnacionalizmusok lejáratódásának és a mi európai megmenekülésünknek. „Adja meg az Isten, / mit adni nem szokott / Száz bús vasárnap helyett, / sok víg hétköznapot…”

-
FOTÓ: REUTERS MARKO DJURICA
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.