A személyek, áruk, szolgáltatások szabad mozgásának biztosítása az Európai Unió lételeme. E nélkül lényegében nincs is. E mozgási szabadságot azonban nemcsak a törvényekben kell megalapozni, hanem azokon az utakon is, amelyeken keresztül ezzel a lehetőséggel élni is tudnak az unió polgárai és cégei. Ennek súlyos árát azok az államok, régiók kénytelenek megfizetni, amelyeken átdübörögnek a vendégmunkások autókonvojai és az áruszállító kamionok tömött sorai. Ők e szabadság költségviselői földrajzi fekvésüknél fogva. Rendjén is lenne ez, ha a közlekedési szabadság fenntartásához szükséges bevételeket be tudnák szedni e jogok gyakorlóitól. Csakhogy azzal szembesülnek: ezt nehezen tudják megtenni olyan módon, hogy azzal vagy ne Brüsszellel rúgják össze a port, vagy ne a saját polgáraikra, cégeikre rakjanak irreális terheket.

Gyökeresen más az úthálózat állapota és a sztrádahasználat szabályozása a németeknél és nálunk, de valójában a gazdag bajorok és a szegény magyarok most ugyanazt kérdezik: miért mi fizessük az átutazók közlekedésének költségeit? A bajorok úgy érzik, hogy épp elég adót beszednek a német autósoktól ahhoz, hogy ők ingyen használhassák a sztrádáikat a kocsijaikkal, viszont miért ne fizetnének a nyaralni, dolgozni rajtuk keresztül utazó külföldiek. Ha viszont csakis rájuk akarnának kivetni úthasználati díjat, Brüsszel biztosan keresztbe feküdne az ötlet előtt.

Nálunk van sztrádadíj a személykocsikra is, de a teherautóra felsrófolt, használatarányos útdíj jelzi: az állam be szeretné szedni az útfenntartás valós költségeit azoktól a használóktól is, akik eddig kevesebbet fizettek a költségvetésbe, mint amennyibe került az államnak az úthasználatuk. Különösen, ha még a határ előtt tankolva az üzemanyag jövedéki adójával sem járultak hozzá a bevételekhez.

Az EU szabályrendszere nem kedvez azoknak az államoknak, amelyek az unión belüli közlekedési szabadság terheiből a legtöbbet viselik. Ők tartósan negatívan jönnek ki e szabadságjog gyakorlásából, többet kell költeniük az útjaikra, mint amennyit képesek belőlük beszedni. A tranzittúlsúlyos úthasználat egy jelentős részének ráadásul nincs semmiféle pozitív gazdasági hatása az országukra, ha viszont a nem tankoló átutazóktól is megpróbálnak magas útdíjat szedni, azzal a saját gazdaságukban okoznak bajt.

Trükközni lehet a tranzitot jobban terhelő, Brüsszelen mégis átmenő díjmódozatokkal, a hazai úthasználók kompenzációjával, de a megoldás az lenne, ha az Európai Unió tartós segítséget nyújtana az unió közlekedési ütőereinek megfelelő szintű fenntartásához.

Amíg a költségviselés aránytalansága fennmarad, addig ez folyamatos feszültséget okoz az unióban, különösen az újabb tagállamokban, ahol eleve fejletlen közlekedési infrastruktúrára zúdul rá a „mozgási szabadsággal élők” egyre nagyobb ármádiája.