A győzelem nem az unortodox politika legújabb találmánya, hanem a politikai állam legősibb varázsszere, amely azon az általános tapasztalaton alapul, hogy a győzelem édes, a vereség keserű; a nyereség kellemes, a veszteség kellemetlen; felülkerekedni örömteli, alulmaradni pedig fájdalmas érzés. A győzelmet − a vereséggel ellentétben − nem kell lenyomni a nép torkán. Leszalad magától. Ezért tanácsos a vereségeket is a győzelem édes ostyájában beadni neki. És ezért van az is, hogy a győzelemnek mindig sok a szülőanyja, a vereség azonban árva gyerek. Arisztotelész is abból indul ki Retorikájában, hogy „a győzelem kellemes”, éspedig „nem csak a dicsőségvágyóknak, hanem mindenkinek”. Azért kellemes, „mert a felsőbbrendűség érzését kelti bennünk, amire többé-kevésbé mindenki vágyakozik. Ha pedig a győzelem kellemes, szükségképpen kellemesek az olyan játékok, mint a küzdősportok és a vetélkedők (mert gyakran lehet győzni bennük), hasonlóképpen a csont- és kockajátékok, a labdázás és a dámajáték. De a komoly versenyjátékokkal is ez a helyzet… Versengés esetén ugyanis mindig fönnáll a győzelem reménye. Ebből következik, hogy a törvényszéki tevékenység és a vitatkozás is kellemes azok számára, akik járatosak és képzettek benne.”

A vereség betegségét a győzelem orvosságával gyógyító triumfalista politikus legfőbb munkája tehát a győzelem. A győzelmek robotosa ő. Állandóan győzelmet kell aratnia, mindent győzelembe kell átfordítania, a legcsúnyább vereséget is győzelemmé kell fényesítenie, és minden győzelmet saját győzelmeként kell felmutatnia. A Győzelem a triumfalista államvallás teremtőistene, akivel szemben senkinek nem lehet igaza. Győzelem-isten saját képére és hasonlatosságára teremt magának győzteseket: győztes országot, győztes gazdaságot, győztes népet, győztes politikai vezért. A győzelem nem követi a tetteket, hanem megelőzi. Kezdetben volt a győzelem. A többi győzelem már ennek a nagy, egyre terebélyesebb győzelemfának az újabb és újabb hajtása. Ahhoz azonban, hogy egy kormányzat hétköznapi működéséből, legprózaibb teendőiből is győzelmet lehessen csiholni, előbb mindenből konfliktust, párviadalt, versengést, polémiát, háborúságot, perlekedést, vetélkedőt, bajnoki rangadót kell csinálni, különben nincs mit és kit legyőzni, nincs min és kin diadalmaskodni. Így válik a triumfalizmus (diadalizmus) a győztesek államának legfontosabb ideológiai kötőanyagává: aki győztes akar lenni, velünk van, és megkapja részét a győzelem zsákmányából. Aki viszont vesztes akar lenni, ágáljon csak Győzelem-isten ellen: letaszíttatik a győzelem politikai mennyországából, az örök vereségre, örök kárhozatra, és bukott angyal lesz belőle, avagy bukottbaloldal.

A győzelmet az ókori görögök Niké istennőben személyesítették meg, de ők még észben tartották, hogy a szárnyas Niké −vagyis a Győzelem − testvérei a Vetélkedés, a Hatalom és az Erőszak. Pedig Niké a görög mitológiában még inkább csak szolgáló istenség volt: nem a győzelem, csak a győzelem elismerése származott tőle. Ő adta át a győzelmi pálmát vagy a babérkoszorút a győzteseknek, illetve győzelmi emlékművek állításával ő gondoskodott róla, hogy nevüket és alakjukat ne nyelje el a feledés. A győzelem aranyfénye úgy hatott a halandóra, mint a balzsam: kimentette a győztest az idő múlásfolyamatából, isteni halhatatlansággal ruházta föl, a Legyőzhetetlen Nap társának mutatta, mint a korabeli pénzérméken a római császárokat.

Niké is a császárkori Rómában vált −akkor persze már Victoriaként − más istenek kísérőjéből és szolgálójából egyenrangú istenné, akinek saját papjai és templomai voltak, és közös oltára Marssal és Jupiterrel. A római hadvezérek hatalmas ünnepi játékokat rendeztek Győzelem-istennő tiszteletére (ludi Victoriae), Augustus császár alatt pedig a győzelemkultusz már ott tartott, hogy a Curia Juliában épült szentély oltárán a szenátus minden ülését megelőzően bort és tömjént áldozott Victoriának. És akkor még nem beszéltünk a római triumphusokról, a diadalmenetekről, amelyek kezdetben a győztes hadvezérek, majd mindinkább a minden győzelmet saját győzelmükként besöprő császárok győzelemünnepei voltak: a monumentális állami propaganda népszerű látványosságai.

A köztársasággal szakító és a római Victoria-kultuszt felelevenítő mai magyar principátus világához (a miniszterelnök egyelőre még nem császár, csak princeps: polgárok között az első, aki azonban ténylegesen már császári hatalommal rendelkezik) ugyancsak jól illene egy-egy nagyszabású triumphus, egy-egy fényes diadalmenet, mondjuk amikor a lázongó Brüsszelt pacifikáló, a nemzetközi baloldalt móresre tanító princeps a politikai csatákból győztesen hazatér. Bár ha úgy vesszük, a béke legionáriusainak − a CÖF talpig nehéz hűségben menetelő szabadságharcosainak −impozáns diadalmenetei ezt a hiányt valamelyest már eddig is pótolták. De ez most már nem elég. Az egész Kárpát-medencét és annak barbár peremvidékét − az Európai Uniót − megrázkódtató 2010-es Nagy Áprilisi Fülkeforradalom (NÁFF) győzelmének legközelebbi évfordulóját, mely történetesen egybeesik e győzelem parlamenti választás útján történő rituális megerősítésével, végre igazi triumphusszal ünnepelhetné meg a Győztes és a Győztesek Parlamentje.

A Fülkeforradalom tere (a néhai Kossuth tér) éppen ekkorra készül el a Parlament előtt, tehát a Forradalom Győzelmét színre vivő felvonulás − a győztesek menetének − útvonala adott: a diadalmenet a Szuverenitás teréről (egykori Szabadság tér) indulhatna, hogy egy szép kerülővel az Alaptörvény (egykori Alkotmány) utcán keresztül érkezzen meg a Fülkeforradalom terére. A Triumfátor, a Demokrácia Legyőzője előtt menetelők seregét ezúttal a már említett CÖF marcona kohorcai, továbbá a Győzelem-Párt katonái alkotnák, nyomukban a győztes magyar családokkal, a közbeszerzési pályázatok győzteseivel, a költségvetés összes nyertesével, a nemzet győztes tőkéseivel, a nemzet győztes sportolóival, a nemzet győztes közmunkásaival, a nemzet győztes trafikosaival és a többi győztessel. A győzteseket a hadizsákmányok, kincsek, szerzemények felvonultatása követné: az elfoglalt hatalmi ágak, a legyőzött Alkotmánybíróság, a meghódított önkormányzatok, iskolák, a pacifikált média és a pacifikált igazságszolgáltatás jelképei. Az előkelő foglyok szerepét értelemszerűen a bukottbaloldal lesunyt fejű vezérei, az uzsorás bankvezérek, a fellázadt, de levert multik tölthetnék be, akiket a menetből egy ünnepélyes pillanatban a feledés Tartaroszába löknének. Csak ezután tűnne fel a menetben nyitott gépkocsiján a Triumfátor, kezével a győzelemmágikus V-jelét mutatva, ováció és éljenzés közepette, míg a sportolók hadserege vidám győzelmi énekekben (carmina triumphalia) emlékezne meg vezérlő fejedelme dicsőségéről, az egészséges évődésnek is helyet adva, mint a régi Rómában.

Az állami triumfalizmus − mint remélhetőleg e kis alkalmi paródiából is kitűnik − nem valóságos győzelmekkel orvosolja a vereségeket, hanem a győzelem kultuszával. Tehát nem a valóságot, hanem annak tudatát módosítja. Egyfajta tudatmódosító szer, bódítószer. A győzelmet csak akarni kell, és akkor minden győzelemmé változik át. Visszafelé is. Mondjuk Mohács −Nándorfehérvárrá. Mágikus győzelem ez a valóságon, és az a nagy hátulütője, hogy képtelenné tesz a valóság érzékelésére, a valóság elfogadására és a hozzá való alkalmazkodásra, tehát a valóság megváltoztatására is. A triumfalizmus ilyen módon a biztos történelmi vereség receptje.

Ha már a Győztesek Kormánya vigyázó szemét Keletre veti, érthetetlen, miért viselkedik úgy, mint a pogány Róma és a modern Nyugat karikatúrája. Csakugyan nem látja, hogyan ülteti át a „nem cselekvő cselekvés” Lao-ce által megfogalmazott taoista alapelvét a politikai gyakorlatba a mai Kína? Milyen kevéssé harciasan, mennyire passzívan, kiváróan, nem kezdeményezően van jelen a világban, miközben mindent egyre inkább eláraszt termékeivel és embereivel, elfoglal gazdasági és kulturális terjeszkedésével? Ez a „soft power” hatalom terjeszkedésének módja: cintányérok csattogtatása és győzelmi fanfárok harsogása, kérkedés és kardcsörtetés nélkül, szívós, szótlan, türelmes munkával alapozza meg jelenlétét az egész világon. A „hard power” hatalom épp ellenkezőleg működik, akár tényleges katonai és gazdasági erővel rendelkezik, akár képzeli csak ezt magáról, akár tényleges katonai és politikai erőfölényét érvényesíti a világban, akár kicsiségét, gyöngeségét igyekszik palástolni kakaskodó harciassággal, győzelmi retorikával, erőfitogtatással saját népe előtt. A triumfalista Magyarország ma nem kicsiségét, gyöngeségét, levertségét igyekszik erővé transzformálni, hanem a „hard power” komikus szerepében bukdácsol a világporondon.

„Hogy a gyenge mindig legyőzi az erőset, a lágy pedig legyőzi a szilárdat, azt az égalattiban mindenki tudja, de nincs senki, aki meg is tudná valósítani. (…) Ezért az Út (tao) nem arra való, hogy erőszakossággal megalapozd helyzeted, hogy erővel győzedelmeskedj, hogy versengve juss nyereséghez. A megalapozás titka a világ támogatásának elnyerése, a győzelem titka a világgal való együtthaladás, a nyereség megszerzésének titka, hogy nem te veszel el, hanem a világ ad neked. Ezért aki nem erőszakos, az szilárd lesz, aki alkalmazkodó és engedékeny, az győzni fog, aki jószívű és igazságos, az nyerni fog. Ha nem versengsz, senki sem versenghet veled.” − így szól Lao-ce utolsó tanítása.