Róna Péter az elmúlt hetekben a Népszabadság, illetve a Magyar Nemzet hasábjain megjelent írásaiban nem kevesebbet állít újfent, mint hogy a devizaalapú hitelszerződések valójában nem kölcsönszerződések. Állításának igazolására a polgári törvénykönyv (Ptk.) 523. szakaszát idézi, mely szerint „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet ... köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni”. Hivatkozik továbbá a Magyar értelmező kéziszótárra is, e szerint a kölcsön valaminek, különösen pénznek ideiglenes átengedése valaki számára, illetve a visszaadás kötelezettségével való átvétele valaki által. Róna Péter mindebből arra a következtetésre jut, hogy a Ptk. szerinti meghatározott pénzösszeg, amit a bank az adós rendelkezésére bocsátott, „nem lehet más, mint az az összeg, ami az adós számlájára került. Ha ez forint, a kölcsön csak forintkölcsön lehet...”. A számlán jóváírt forintösszeg jelenti a kölcsön „névértékét”, ami nem változhat.

A magyar jogalkalmazás és jogtudomány szerencsére ismeri a jogértelmezésnek a Magyar értelmező kéziszótár olvasásánál árnyaltabb és összetettebb módszereit is - bár Róna kolléga nem sokra tartja a tudós elődöket, Groschmid Bénit (korábbi nevén Zsögöd Benőt, de semmiképpen sem Goldschmidt Bénit, ahogyan ő említi), esetleg Raffay Ferenczet vagy Bátor Viktort, aki nem elmélkedéseket írt, hanem a korabeli magánjog értelmezésének etalonját jelentő, Szladits Károly szerkesztette „Magyar Magánjog“ idevonatkozó fejezetét 1942-ben

Tipikus esetben a devizaalapú hitelszerződés – Róna Péter vélekedésével szemben – nem szenved jogi hibában, nem „hibás termék”. Az ilyen szerződés tartalmazza mindazon tartalmi és formai kellékeket, amelyeket a Ptk. a pénzkölcsönszerződéssel szemben támaszt. Téves az az állítás, hogy az adós nem „rendelkezett” a kölcsön devizaösszege felett. Éppen ellenkezőleg. A devizaalapú kölcsönszerződésekben a felek, a bank és az adós kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozata szerint az adós meghatározott összegű euró- vagy svájcifrank-kölcsönt vesz fel azzal a rendelkezéssel, hogy a bank annak forintellenértékét folyósítsa részére, tekintve, hogy forintra van szüksége. Vagyis a kölcsön pénzneme (kirovó pénznem) és a folyósítás pénzneme (lerovó pénznem) eltérhet egymástól. Ilyen hiteleket – a kötött devizagazdálkodás időszakait kivéve – már a XIX. század óta nyújtottak Magyarországon is. A vállalati hitelezésben nemzetközileg is alkalmazott az olyan multicurrency hitel, ahol a kölcsön devizanemétől eltérő lehet az egyes lehívások (folyósítások) devizaneme. Ez teljes mértékben összhangban van a szerződési szabadság elvével, amely a magyar polgári jognak is alapelve. Ezek a szerződések – főszabályként – egyértelműen rögzítik a kölcsön összegét devizában, s az adós ezt a devizaösszeget ismeri el tartozásként.

Ennélfogva a kölcsön „névértéke” egyáltalán nem változik. A szerződések azt is pontosan és részletesen rögzítik, hogy hogyan történik a törlesztőrészlet kiszámítása. Ez is összhangban van a Ptk. rendelkezésével, mely szerint ha a felek másként nem állapodnak meg, a pénztartozást a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben kell megfizetni (esetünkben forintban), a más pénznemben (tehát devizában) meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben lévő árfolyam alapulvételével kell átszámítani (231. szakasz).

A devizaalapú hitelek adósai a saját szempontjukból és az akkor rendelkezésre álló információk alapján racionális döntést hoztak. Terheik csökkentése érdekében élvezni kívánták az euró-, illetve a svájcifrank-hitelek kamatát, amely lényegesen alacsonyabb volt, mint a forintkamat, okkal bízhattak az euró bevezetésében, amely a hitelek jellemzően hosszú futamidejéhez képest már rövid távon is remélhető volt, és bízhattak abban, hogy a hosszú idő óta szoros korrelációt mutató euró–svájci frank árfolyam nem fog lényegesen változni. E feltevések alapján tudatosan vállalták a forint–euró, illetve forint–svájci frank árfolyamváltozás kockázatát, s ezt a kockázatfeltáró nyilatkozatok aláírásával egyértelművé is tették.

Szó sincs tehát arról, amit Róna Péter állít, hogy e szerződésekben az egyik fél kötelességét a másik fél jogosult időről időre, tetszése szerint megállapítani, hogy az éppen fennálló tartozás összegét lehetetlen kideríteni és így tovább. Miután e szerződésekben az adós tartozása devizában áll fenn, az adósnak az esedékes tőketörlesztés szerinti devizaösszeget kell törlesztenie. A szerződésekben az adós és a bank abban állapodik meg, hogy az adós, devizaforrása nem lévén, forintot fizet, melyet a bank a kölcsön szerinti devizára vált át és ír jóvá törlesztésként az adós hitelszámláján. A szerződés azt is meghatározza, hogy mely napon érvényes árfolyamon kell a banknak az átváltást elvégeznie.

A Ptk.-n kívül vannak más, a jogértelmezés során figyelembe veendő jogszabályok is. E szerződések egyik alanya bank, olyan intézmény, amelynek működését kötelezően alkalmazandó szabályok határozzák meg. A számviteli jogszabályok, a nyitott devizapozíciókra vonatkozó jogszabályok minden kétséget kizáróan és egyértelműen devizakölcsönként kezelik ezeket a szerződéseket. E kölcsönök a bank eszközei között az ügyfelekkel szemben fennálló devizakövetelésekként jelennek meg. Ugyancsak devizakölcsönnek tekinti ezeket a szerződéseket a végtörlesztésről szóló törvény, s ennek megfelelően határozta meg annak szabályait is.

Számos hibája ellenére a magyar jogrendszer nem szenved tudathasadásban. Az nem lehet, hogy ugyanaz a szerződés polgári jogi szempontból forintkölcsön, a bankokra kötelező közjogi szabályok szempontjából viszont devizakölcsön.

A „hibás termék” teória nemcsak téves, hanem káros is. Csalfa reményt kelt a fizetésképtelen adósokban, amikor úgy vélik, hogy az eredetileg „felvett” forintösszeget kellene visszafizetniük „a törvényben meghatározott kamattal (az MNB mindenkori alapkamata)”. Nincs ilyen, kamatot előíró törvény és nincs olyan jogszabály, amely forinthiteleknek tekintené ezeket a hiteleket. Káros azért, mert elfedi a valóságos és jogilag is releváns problémákat. Számos olyan konkrét eset ismert, ahol az adott szerződés valamely kikötése vagy módosítása vitatható.

Róna Péter igen lesajnálóan nyilatkozik a magyar bírói karról, kiváltképpen a Kúriáról. Magam a legkevésbé sem osztom véleményét. Ezek a szerződések meglehetősen bonyolultak, megítélésükhöz olyan bankszakmai ismeretek is nélkülözhetetlenek, amelyekkel a bírói kar természetszerűleg nem rendelkezhetett, ugyanakkor mind a Kúria, mind az Országos Bírói Hivatal rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az ügyeket tárgyaló polgári jogi bírák megszerezzék ezeket az ismereteket. A Kúria legutóbbi – vihart kavart – döntése azt igazolja, hogy ez a felkészülés sikeres volt. A per tárgya –némi leegyszerűsítéssel – az volt, hogy a devizaváltásnál a bank által alkalmazott árfolyamrés, azaz a vételi és eladási árfolyamnak a középárfolyamtól való eltérése olyan költségelemnek tekintendő-e, amelyet önállóan, külön kell rögzíteni a szerződésben, avagy az elmúlt évtized hatósági, felügyeleti jogértelmezésének megfelelően elégséges, ha kifejezésre jut a teljes hiteldíjmutatóban.

A Kúria jogértelmezése szerint az árfolyamrést a szerződésben külön feltüntetendő költségnek kell tekinteni. Jóllehet magam nem osztom ezt az álláspontot, a Kúria érvelése logikus, szakmailag megalapozott, ennélfogva mint egy lehetséges értelmezés elfogadható és tiszteletben tartandó. Döntése, mellyel a szerződés hibáját kijavította és az érvénytelenség okát megszüntette, minden elemében megfelel a Ptk. rendelkezéseinek.

Klasszikus szerző szerint a jog a politika szolgálóleánya, de ez azért mégsem jelentheti azt, hogy kedvére meghághatja. A devizahitelesek ügye egy rendkívül súlyos és kiterjedt szociális probléma, amit ilyenként is kellene kezelni, ahelyett, hogy erőszakot teszünk a jogszabályokon és a jogalkalmazókon.

A szerző egyetemi docens