Áldozatra nem áldozunk
Nemrég közöltünk egy Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelet. Az írója három olyan ügyben (Szögi Lajos, Marian Cozma meggyilkolása és a romák elleni gyilkosságsorozat) képviseli az áldozatokat, melyeket hatalmas és lankadatlan érdeklődéssel követ a magyar közvélemény a kormányával együtt. Ennek a hatalmas érdeklődésnek a középpontjában egyoldalúan az elkövetők személye és főleg a megtorlás áll.
Nagyon keveseknek tűnt fel az az ügyvéd levelében föltárt vérlázító közöny, amellyel a magyar állam hosszú évek óta cserbenhagyja a túlélő áldozatokat és a hozzátartozóikat. Rendes állam kezét-lábát töri, hogy a pénzben kifejezhetetlen veszteséget enyhítse olyan összeggel, ami legalább az anyagi gondokat távol tartja. A rendes és igazságos megoldás persze az, hogy a bűnelkövető fizet. De ahhoz fizetőképes tettes kell.
Micsoda cinizmus ahhoz a nyilvánvaló képtelenséghez kötni például a Szögi család sorsát, hogy a teljesen nincstelen elkövetőktől behajtsák a már három évvel ezelőtt jogerősen (és teljes joggal) megítélt több tízmillió forintot?! A veszprémi kézilabdások támadóitól volt mit lefoglalni, de az sem fedezi még a bűnügyi költségeket sem. Márpedig az állam az áldozatok elé sorolja magát, míg ő kielégítve nincs, az áldozatnak coki. Érdekes módon a romák elleni sorozatgyilkosságok elkövetői is vagyontalannak találtattak, de ha százmilliós értéket lehetne lefoglalni tőlük, azt is elvinné az állam a bűnügyi költségek fejében.
Amit a szerény vagyoni kártérítésen fölül ennek a három ügynek az anyagi gondok között élő áldozatai eddig kaptak, azt civilektől kapták. Nagyon szép dolog, hogy az ország leggazdagabb embere erre is juttat pár milliót. Még inkább tiszteletre méltó, amit lelkes és legkevésbé sem vagyonos emberek, civil szervezetek a roma családokért tettek.
De ez az állam mulasztását nem enyhíti, csak kiemeli. A hatályos törvény egészen minimális állami kárenyhítésre ad lehetőséget, arra is csak kifejezetten alacsony családi jövedelem esetén. A kárenyhítés maximuma a Szögi családnak megítélt nem vagyoni kártérítés 3, azaz három százaléka. A képviselők megszavazhatták volna, hogy az állam kifizesse, illetve megelőlegezze, ami az áldozatoknak jár. De az erre vonatkozó (sajnálatosan ellenzéki) törvénymódosító javaslatot tárgysorozatba sem vették. Miután a nyílt levél ezt a botrányos helyzetet feltárta, a címzett a következő kormányülésen odaszólt a miniszterének, hogy ajánljanak már föl valami kárpótlást a romáknak. És most ajánlanak.
Az ügyvéd megszólalásának hitelét erősítette, hogy egyszerre képviselte az áldozatokat olyan ügyekben, amelyekben az áldozatok voltak romák, s olyanokban, amelyekben az elkövetők. Sajnálatos, hogy ennek jelentősége van, de tudjuk, hogy van. Most a kormányfő a nem roma áldozatok gondjára rá sem hederít, a probléma általános és törvényes megoldása nem érdekli, csak egyedileg és önkényesen a romákat emeli ki. Ettől viszont a romákat utálják majd úgy általában azért is, mert közülük néhányan, akik az elképzelhető legnagyobb kárt szenvedték, megkapják, ki tudja, mekkora részét annak, ami jár nekik. A nem romák nem kapnak semmit, rajtuk nincs politikai haszon. Az ő kárpótlásukat nem lehet az előző kormánnyal szembeni vádakkal összekötni, s velük nem lehet romapártiságot mímelni.
