Tusványostól keletre

Orbán Viktor Tusnádfürdőn elindította a 2014-es választási kampányt. Azt is elmondta, mi lesz a választások tétje. Csak éppen az ellenzéki oldalról nem vette észre senki. A miniszterelnök az Európai Unió elhagyására készül. Mint azon kevesek egyike, akik személyesen is elég jól ismerik Orbán Viktort, értik a gondolkodását, és tudnak olvasni a mondataiban, egészen biztos vagyok ebben.

Ahogy 2009-ben Kötcsén is bő fél évvel a választások előtt mondta el híveinek, milyen Magyarország építését tervezi, úgy most sem tartotta titokban vízióit. Akkor egy centrális erőtérben működő egypártrendszer létrehozását hirdette meg, ahol a hatalmat gyakorló erő lényegében leválthatatlan. Totálisan ellenőrzi a politikát, a gazdaságot és a kultúrát. Az azóta mögöttünk hagyott négy év bebizonyította, hogy csakugyan mindent ennek rendelt alá. Most elmondta a folytatást is. A következő ciklus tétje számára nem kevesebb, mint „Magyarország teljes szuverenitásának visszaszerzése”, azaz minden külső demokratikus kontroll, jogi, gazdasági és erkölcsi konszenzuskényszer felszámolása, tehát az uniós tagságunk felmondása lesz.

-
MARABU RAJZA

Négy éve általános vélemény volt, hogy beszéljen bármit Orbán, a nyitott piacgazdaság logikájával nem fog szembemenni, hiszen azzal az ország fejlődési potenciálját, végső soron a saját sikerét veszélyezteti. Akik ezt mondták, nem volt igazuk: az unortodox gazdaságpolitika szinte minden mutató alapján a sor végére lökte Magyarországot a térség államai között. És Orbán vállalta ezt, mert nem a gazdaság sikere érdekli, neki az csak másodlagos. Hiszen a nyugati típusú, azaz liberális gazdaságpolitika lényege, hogy az állam csak azokba a folyamatokba szól bele, ahol muszáj, de fő szabályként hagyja a piacot termelni.

Orbán számára ez maga a rémálom, szerinte mindent az államnak, az állam vezetőjének, tehát neki kell kontrollálnia, még akkor is, ha ez lerontja a gazdaság hatékonyságát. Most azt mondják sokan: a kormány húzogatja ugyan az Európai Unió bajszát, de a jól hangzó unióellenes tirádák csak arra kellenek, hogy magukhoz kössék a szélsőjobboldali szavazókat. E vélemény szerint soha nem fogunk érdemben szembemenni Brüsszellel, hiszen Magyarország belerokkanna az uniós pénzek elvonásába. S bár a gazdasági következmények tekintetében teljesen igazuk van azoknak, akik ezt mondják, a konklúzió mégis hamis.

Nincs az az uniós forrás, kohéziós alap és nagyberuházás, ami többet érne Orbán számára, mint a teljes kontroll az ország egésze felett. És most már különösebb titkot sem csinál ebből. A tusnádfürdői beszéd részletes, a maga logikájában őszinte, végiggondolt politikai alapvetés. Megérdemli, hogy komolyan vegyük. Orbán azzal kezdi, hogy nem a dolgok okairól, hanem a célokról fog beszélni, s meg is nevezi az elsődleges célt: leszámolást Európával. Szerinte Európa válságban van, évszázados kulturális, gazdasági és civilizációs pozíciói megrendültek. Erre a hanyatlásra pedig nem az EU-ban kell megtalálni az ellenszert, hanem a nemzetállamokban. Az unió teljes intézményrendszeréről kimondja az ítéletet: alkalmatlan arra, hogy a történelmi válságra válaszokat adjon.

Erre a következtetésre persze akár egy, az unió jövőéért aggódó, katasztrófa-forgatókönyvekre fogékony européer politikus is juthatna, csakhogy egy ilyen politikus mindjárt elkezdené sorolni, hogyan tegyük jobbá, hatékonyabbá az európai intézményrendszert. Orbán nem ezt teszi: ő leszámolt Európával, és meghirdetett programjának minden egyes pontjára igaz, hogy csakis egy unión kívüli Magyarországon valósítható meg. Legyen szó a „nemzeti nagytőkések” helyzetbe hozásáról a külföldiek rovására, az energiaszektor államosításáról, a döntően magyar tulajdonú bankrendszerről vagy éppen egy újabb áfakulcs bevezetéséről: kormányprogrammá, jogszabállyá mindez csak az unióból való kilépéssel válhat.

Az orbáni vízióban Brüsszel, az IMF vagy éppen az Egyesült Államok ellenséges nagyhatalom. Méghozzá veszedelmes, hazug nagyhatalom, mert a civilizációt képviseli. „A nagyhatalmak mindig úgy szokták gondolni, még a gyarmatosítás legsötétebb óráiban is, hogy egyébként ők civilizációt is terjesztenek, eszményeket is és értékeket is visznek, nem egyszerűen csak erőforrásokat vesznek el.” S bár hozzáteszi, hogy nem lehet egyszerűen azt mondani, mint a Jobbik teszi, hogy az oroszok helyére valaki más lépett, hogy „elmentek a tankok, megjöttek a bankok” – bár szerinte ebben is van igazság –, de összességében „1990 után a politikai szabadság ellenére is Magyarország egy kiszolgáltatott és kihasznált ország maradt.”

Ez az alapvetés nemcsak a nyíltan unióellenes retorika miatt figyelemre érdemes, bár az sem lényegtelen. A mögötte meghúzódó, s valószínűleg őszintén hitt gazdaságpolitika az, ami igazán riasztó. Gondolatmenete első hallásra akár szimpatikus is lehet: a kormánynak arra kell törekednie, hogy „a nálunk megtermelt értékből minél több a mi hatáskörünkben maradjon, a miáltalunk fölhasznált értékként álljon rendelkezésre. Amikor ez a két tény közelít egymáshoz, akkor nemzeti kormányaink vannak, amikor pedig tágulni kezd, akkor – akármit is mondanak magukról – valójában nem nemzeti szempontokat állítanak a gazdaságpolitika középpontjába. Ez egy rejtett dolog, ez egy rejtőzködő nagy titok. Erről keveset beszélnek, pedig ez a dolog lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim!”

A gondolat folytatása azonban hiányzik, talán szándékosan, talán a konklúzióval szembesülést megspórolandó. Ha ugyanis adminisztratív eszközökkel ellenállunk annak, hogy a multik kivigyék a profitjukat, hogy a külföldi tőke megelőzze a hazait, tehát, hogy a gazdaságunk nyitott legyen, akkor ne csodálkozzunk, ha nincs banki hitel, ha elapad az uniós támogatás, ha megrendül a pénzügyi bizalom, vagy – hogy aktuális példát mondjak – ha a Molt ki akarják penderíteni Horvátországból. De Orbán itt is igazat mond: valóban ez a lényeg, ez a beszédének rejtőzködő nagy titka. A meghirdetett program ellentmond a kohézió, az egyeztetett szabályok mentén folyó pénzügypolitika és a szabad verseny elvének –egyszóval mindannak, ami az Európai Unió lényege. A miniszterelnök az uniós tagság mellett eddig is kizárólag gazdasági érveket hozott fel – és most már ezt sem.

Arról, hogy az Európai Unió egyben értékközösség is lenne, amelyhez szabad akaratunkból csatlakoztunk, nemcsak Orbán, de az őt okkal kritizáló baloldali ellenzéki politikusok nyilatkozatiban sem nagyon történik említés. Ez pedig csak erősíti azt a hamis képet, amit Orbán Európáról fest a magyaroknak: fizessetek, ruházzatok be, de „belső ügyeinkbe” nem szólhattok bele. Amikor Orbán a lopakodó föderalizmus veszélyéről beszél, akkor annak a félelmének ad hangot, hogy az unió az alapító államok, és az utólag csatlakozottak szándékának megfelelően folyamatosan erősödik majd, akár az önálló nemzetállamok rovására.

Ehelyett a magyar kormány „új politikai és gazdasági rendszert próbál fölépíteni”, egy olyan rendszert, amelynek fő jellemzője – az Európai Unióval szemben – hogy nem liberális. Büszkén jelenti be, hogy a (Sólyom-, Tölgyessy-, Antall- és Kis János-féle) konszenzusos alkotmányt leváltó alaptörvény szándékosan megy szembe Európával: „nem egy liberális alkotmány”. Hozzáteszi, hogy tudja, hogy „a II. világháború után Európában egy-egy alkotmányos berendezkedés mérőszáma vagy mérőmutatója nem lehet más, minthogy mennyire liberális”, de ő éppen ezért akar a másik, az illiberális, azaz szabadsághiányos irányba menni. Nem is nagyon rejti véka alá, hogy az a bankoktól, multiktól beszedett, és a magyar lakosságtól kínkeservvel „begyűjtött” különadók célja, hogy megteremtsék a kormány mozgásterét ahhoz, hogy nélkülözni tudjuk az uniós forrásokat.

Őrültségnek hangzik? Az hát, de van benne rendszer. A leválás főpróbája az IMF kiebrudalása, amely Tusványoson is a legnagyobb tetszést váltotta ki a közönség körében. Az IMF, amely közpénzt, a tagállamok adófizetőinek pénzét kezeli, csak racionális, a gazdaság pályára állítását lehetővé tévő célokra ad hitelt, Orbán pedig nem szereti, ha ellenőrzik. Ezért úgy jár el, mint a felelőtlen családfő, aki a kedvezményes munkáltatói kölcsön helyett a drágább, de bármire költhető piaci hitelt veszi igénybe. Ha a Valutaalapot az olcsó hiteleivel együtt különösebb visszhang nélkül ki lehet ebrudalni az országból, abból Orbán azt a tanulságot vonja le, hogy az unióval történő szakítás is könnyen megy majd. De nemcsak az orbáni állameszmény logikai következménye az uniós kilépés felvetése, hanem a miniszterelnök politikai taktikai rutinjából is ez következik.

Ha a Fidesz megnyeri is a következő választást, 2-3 éven belül garantálható a gazdasági és társadalmi válság kiszélesedése. A gazdaság tartós visszaesése, valamint az állam erőseket a gyöngék rovására jutalmazó szociálpolitikája együtt súlyos feszültségekhez vezet majd, és ezt a miniszterelnök is pontosan látja. Szükség van tehát egy ellenségre, aki ellen mozgósítani lehet, akinek minden kormányzati kudarc a nyakába varrható. Ez pedig már csakis az Európai Unió lehet, az arctalan szervezet, amely korlátozza kormányt a gazdaság unortodox talpra állításában, amely elvonja a forrásokat, elveszi a földet, a munkát, amely gyarmatosít, szociálpolitikájával bátorítja a bűnözést, és ráadásul még a halálbüntetést is tiltja.

Nincs kétségem afelől, hogy egy kilépési kampányt a Fidesz ellenzékből is elindítana, békemenettel, népszavazással, de az jogállami eszközökkel könnyebben megakadályozható lenne, mint ha kormányról teszi. Orbán hívei gyakran elmondják: vezetőjük népben és nemzetben gondolkozik. Ez igaz. Csak nem árt tudni, hogy amikor népről beszél, akkor a befolyásolható, tanulatlan, az államnak mindenben alávetett tömeget érti rajta, amikor pedig nemzetről, akkor arra a legfeljebb százezres kiváltságos rétegre gondol, amely hatalmának legfőbb támasza, és amelynek cserébe pénzt, hatalmat, kiváltságokat juttat. Az orbáni nemzetállam ennek a rétegnek épül, a megyei pártitkárok, udvari vállalkozók, trafiktulajdonosok, takarékeinstandolók rendjének.

Ne legyen kétségünk: Orbán újabb győzelme esetén az unióból való kilépésre készül, és erre hangolja most híveit. Ő, aki szeret a kétharmados felhatalmazására hivatkozni, nem törődik vele, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb arányú közös döntését a magyar nép éppen ebben a témában hozta meg. 2003. április 12-én, a csatlakozási népszavazáson 83,76 százalékos arányban döntöttek úgy a magyar választók, hogy Európa értékközösségéhez csatlakozzunk. Orbán három okból is szabadulni akar ettől az közösségtől: gyűlöli az unió általa liberálisnak nevezett alapelveit, irtózik hatalma korlátozásától, és nem utolsósorban úgy gondolja, hogy egy Európa-ellenes kampánnyal óriási cirkuszt adhat, ha már kenyeret nem tud.

Ez, és nem más a következő választás tétje. Orbán Viktor ránk akarja zárni az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartani, mi pedig könnyen itt maradhatunk vele és csatlósaival a sötétben. De csak, ha hagyjuk. Kemény csata lesz. Európáért, Magyarországért, a szabadságunkért.

A szerző a Liberálisok párt elnöke

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.