Az állatvilágban a fejletlen egyedek elpusztulnak, felfalják vagy sorsukra hagyják őket az erősek. Bizonyos kultúrákban az emberek is szelektáltak, s csak az életrevalóknak adtak esélyt a továbblépésre. Modern világunkban iszonyatos erőfeszítéseket teszünk és milliókat költünk azért, hogy szembemenjünk a természettel: életben tartsunk betegeket, erőtleneket akkor is, ha a saját erejükből egészen más utat járnának be. S megkövezzük azokat, akik azt mondják: az ember csak bizonyos mértékig avatkozzon be, de semmiképp ne játsszon istent, s ne döntsön erőszakosan olyan helyzetben, amihez egy ősibb világban már nem lenne köze.

Nyolc kisgyerek halt meg az elmúlt héten Miskolcon. Olyan csecsemők, akiknek tíz-tizenöt évvel ezelőtt szakemberek szerint még esélyük sem lett volna az életre. Most viszont a hipermodern technológiának köszönhetően mégiscsak tehettek pár lépest a „nem” felől az „igen” felé. Ha egyikük anyja lennék, most gyűlölném újságírói magamat, hogy egyáltalán eszembe jut feltenni a kérdést, megmentsék-e nem életre termett utódomat, küzdjenek-e érte akár túl nagy áldozatok árán is. (Van-e „túl nagy” áldozat?)

Egy másik kérdést azonban nagyon is fontos feltenni. Miért van az, hogy az ország észak-keleti térségében az átlagnál magasabb az úgynevezett éretlen koraszülöttek aránya?

A legszegényebb régiókról beszélünk, amelyekről – bár nem ezt sugallja a hivatalos kormányzati sikerpropaganda – voltaképpen lemondott a hatalom. Talán nemcsak a mostaninak, talán minden eddigi hatalomnak túl nagy falat volt életképessé tenni az itteni falvakat, s nemcsak beszélni munkahelyteremtésről, jobb életről, hanem tenni is ezért.

Könnyű a cigány asszonyt okolni, hogy nem táplálkozik rendesen, és bagóra költi a segélyt, ahelyett hogy fehérjében gazdag parmezán sajtot, filézett csirkemellet vagy tonhalkonzervet venne, ha annyi pénzt kell beosztania havonta, amennyiből egy politikus egyetlen vacsorát intéz el valamelyik trendi bisztróban. És elég a szemforgató álszent dumából, hogy itt mindenkinek terem munka, aki dolgozni akar. Mert nem terem. Nemcsak a cigánynak nem, de neki aztán pláne nem.

Mi szégyelljük magunkat, amiért leírjuk: a nyolc gyerekből csak kettő volt cigány. Mert azzal, hogy ezt leírjuk, beismerjük: simán elfogadtuk volna, ha mind a nyolc az. Mert „azok” nemtörődömök, és csak magukat okolhatják, ha hatvan-hetven dekás gyerekeik születnek.

Hát nem. Ezek a gyerekek a szegénység halottai. Azé a szegénységé, amely olyannyira fásulttá teszi már az itteni embert, hogy nem törődik kosszal, fertőzést okozó betegséggel, állandó koplalással, percnyi gyönyöröket okozó, bódítószerek káros mellékhatásaival. S azé a szegénységé is, amely ebben a térségben nemcsak az elesetteket teszi fásulttá a nyomor iránt, hanem immár az erőseket is.

Másként nem esett volna meg, hogy egy anyát SMS-ben értesítenek: meghalt a gyereke, jöhet intézni a temetést.