Mint minden csütörtökön, múlt héten is ott ült az a tíz-tizenöt fős baráti társaság a Városliget melletti kiskocsmában, ahová már évek óta járnak, hogy kipihenjék a hét fáradalmait. Teljes volt a létszám, senkinek sem volt más programja. Pedig javában zajlott már a Sziget, és nem volt olyan internetes oldal, amelyről ne az ömlött volna rájuk napok óta, hogy mit kell látni, hallani, enni-inni a fesztiválon. Nem mentek, és nemcsak csütörtökön, hanem más napon sem. Nem mintha nem értenének vele egyet, hogy a Sziget az egyik legjobb dolog, ami Budapesttel történhet nyaranta. De nincs 14 ezer forintjuk egy napijegyre.

Pedig az igazán csóró egyetemi kollégiumi éveket már maguk mögött hagyták. Húszas éveik végén, harmincas éveik elején járnak, mindegyiküknek van két-három diplomája és ugyanennyi nyelvvizsgája. Bölcsészek, tanárok, szociológusok, informatikusok, PhD-hallgatók vannak közöttük. A nagy többség dolgozik: nem pontosan a szakmájában, de tudását, alkalmazkodó- és tanulási képességét el tudta adni valamilyen cégnek, és abból megél.

Megél, és ez kulcsszó: a havi nettó 100-150 ezer forintos fizetéseikből kell kifizetniük az albérletet vagy a lakáshitel részletét, megvenni a BKV-bérletet (az autó távoli álom) és megoldani az evést és a ruházkodást. A lányok egy ideje már nem a plázák leárazásainak, hanem a turkálók bálabontásának időpontját tudják fejből. Minden kuponos-akciós internetes oldal hírlevelére feliratkoztak. Jelszavuk: ami nem akciós, meg sem vesszük!

A spórolás, turkálóba járás nem zavarja őket, kalandnak fogják fel. Az már annál inkább, hogy egy színházjegy vagy könyv is komoly kiadás. Gondot okoz, ha egyiküket meghívják előadni egy szlovákiai konferenciára, és az útiköltséget zsebből kellene fizetni. Még egy olyan kétnapos vidéki fesztiválra sincs pénzük, ami szakmába vág. Ők Magyarország fiatal értelmisége, de hiába dolgoznak keményen, annyit sem keresnek, hogy munka után a Budapest kínálta számtalan program egyikén enyhítsenek a kultúra iránti éhségükön, vagy hogy nyugat-európai kortársaikhoz hasonlóan a Sziget forgatagában felejthessék el a gondjaikat.

Az zavarja őket legjobban, hogy mindebből nem látnak kiutat. Nem látják, mikor lesznek olyan biztonságban, hogy gyereket vállalhassanak. Hiába tanultak évekig, sokan olyan munkát végeznek, amelyben nincs fejlődési lehetőség, és ahol nem használhatják az eszüket. Az értelmes állások megszerzéséhez vagy az előrejutáshoz kapcsolatok kellenek. A csapat azon tagja is frusztrált és pályaelhagyáson gondolkodik, aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tagjaként egy minisztériumban hegyezi a zabot naphosszat, jobb fizetésért.

Múlt csütörtökön volt egy pillanat, amikor csend telepedett a társaságra. Kiderült, az egyik pár hamarosan Németországban próbál szerencsét. A többiek reménykednek abban, hogy megtalálják a számításukat, de ennél nagyobb volt a fájdalom, hogy elmennek. Főleg azért, mert ott lebegett felettünk a ki nem mondott kérdés: vajon ki lesz a következő?

Hiába vonzó, ha már ez is túl drága