Ozoráról is anyám jut eszembe (hetek óta nem hívtam már), aki húsz éve remegő térddel hallgatta a sztorit a Szigetről, hogy nem annyira durva, meg V. kint van sátorban (barátnővel!!), de persze nyugi, én nem alszom ott, mert... Miért is? Igazság szerint jó gyerek (lúzer) voltam mindig, meg kényelmes: a tiszta fürdőszoba és a meleg reggeli vonzóbb alternatíva volt, mint a toi-toi előtti sorban állás.

A fesztiválozók külsős csoportjához tartozom, de azért valahol irigykedve nézem azokat, akik egy hétre nemcsak a személyiségük konszolidált részét, de a személyes higiéniájukat is képesek feladni az együttlét mélyebb átérzéséért. Nekem a VIP-belépő a tiszta mosdót és az üres széket jelenti – semmi mást.

Azt gondolom, nem vagyok átlag, aztán meg, hogy dehogynem: a Sziget arra tanított meg minket, hogy egyszerre vagyunk mások és ugyanolyanok. Tök mindegy, honnan jöttél, milyen zenét szeretsz, milyen ruhát vagy hajat hordasz, ki vagy-e varrva tetkókkal vagy nem, itallal vagy szerrel (is) kábítod magad: mindenki azért van ott, mert ott akar lenni, a másnap pedig ugyanúgy fáj, és ugyanúgy minden kezdődik elölről.

Anyám nehezen értette, mi a jó mindebben, de akarta hinni: városi legenda csupán, hogy a marihuánát nem árulják, hanem szinte osztják a fesztiválon. És megértése jeléül elmesélte, hogy az ifiparkba a hatvanas években nem engedték be a hosszú hajú fiúkat, még akkor sem, ha az előírás szerinti öltönyt viselték, meg hogy a nagyanyám mit mondott minderről. Akkor persze nem értettem, hogy kerül mindez ide – de most már látom, nagyon is köze van Ozorához.

A Sziget ma már bőven nem az, ami volt – és most nem szeretném előadni, a „profi gépezet, az üzlet elvette az igazi érzést” című bornírt slágert, meg, hogy „túl drága, és a külföldieknek szól”. (Ez félig igaz, mert drága, de soha nem volt olcsó, a külföldi vendég és a profizmus se tesz rosszat, de ha valaki nem találja a régi érzést, akkor inkább ő változott többet, mint a fesztivál.) A Sziget ma azért más, mert intézmény lett, amelynek léte hozzátartozik Budapest és Magyarország imázsához. Támadhatatlanná vált. Ma már senki se mondja, hogy a homoszexualitást terjesztik a fesztiválon. Ma már nem kérdés, hogy lesz-e a Szigetnek mindenre engedélye.

Ozorán nem jártam, valószínűleg nem is fogok. A goa és az elektronikus zene legalább annyira van távol tőlem, mint az egy hét fürdőszoba nélkül – ott pedig más se várna rám. Azt se gondolom, hogy ezt a zenét ki lehetne bírni csak alkoholbevitellel, és a pörgéshez ne tartozna drog – de könyörgöm: egy általános razziával négy dílert két és fél kiló mariskával nem nagy dolog elfogni egy fesztiválon. Ozora – mondják az ottaniak – nem a drogról és nem a partiról szól, hanem valami egészen más összetartozás-érzésről. És én ezt, mint anyám húsz éve nekem, készséggel elhiszem.