Itt, Budapesten, ahol a hírlapok külpolitikai hasábjait európai és amerikai hírek uralják, ritkán gondolunk bele: a világnak csak a bőven kisebbik része fejlett demokrácia. Olvasunk persze nyílt diktatúrákról is, ahol eltiporják az ellenzéket. Ha tartanak is kirakatválasztásokat, a szeretett vezető majd száz százalékkal biztosítja be uralmát.

Nehezen sorolható be viszont a szokványos demokrácia–diktatúra ellentétpárba Zimbabwe, ahol a héten tartottak választásokat. Elvégre micsoda demokrácia az, ahol az elnök (Robert Mugabe) uralja a teljes médiát, ahol megfélemlítik a teljes ellenzéket? Ahol olyan választási furcsaságokat kell utólag tisztára mosni, mint kétszázezer száz évnél idősebb választó voksát (egy mintegy tízmilliós országban) vagy azt, hogy Afrika egyik legalacsonyabb írástudatlansági rátája mellett egy 17 ezres választókörzetben tízezren szorultak segítségre a szavazólap kitöltésében.

Másfelől: milyen diktatúra az, ahol az ellenzék vezetője maga a miniszterelnök (Morgan Tsvangirai), aki azt mondja: miért is lázadoznának a népek a visszaélések ellen, hisz a zimbabweiek békésen szeretik intézni a dolgokat... Bár Tsvangirai az egész választást, amely Mugabe és pártja, a ZANU-PF mintegy kétharmados sikerét hozta hivatalosan, nagy csalásnak tartja, inkább a bírósághoz fordul jogorvoslatért. Amely bíróságon persze Mugabe-emberek ítélkeznek.

Furcsa az ilyen hatalommegosztás és kooptálás. Képzeljük el, amint egy választáson Kádár János és pártja, az MSZMP, valamint Antall József miniszterelnök és az MDF (zimbabwei ejtése: MDC, Mozgalom a Demokratikus Változásért) verseng a hatalomért. Nem könnyű demokráciát imitálni ott, ahol nincsenek meg a feltételei. A voksolás külföldi sajtóvisszhangjai rámutatnak: a dörzsölt Mugabe, 89 évesen a földkerekség második legidősebb államfője rendre túljár Tsvangirai és az MDC eszén. Most épp a hirtelenjében kiírt választásokkal.

Zimbabwe (is) vívja a maga szabadságharcát. A gyarmatosítók, az imperialisták (legfőképp a volt Dél-Rodézia urai, a britek), valamint „ügynökeik” ellen. Ennek központi figurája a gazdaságilag lerobbant országot 1980 óta uraló, fáradhatatlan Mugabe, fő eleme pedig a földreform, a termelőeszközök radikális újraosztása volt.

Vannak rá más térségi példák, hogy az egykori függetlenségi mozgalmak hogyan alakulnak egypártrendszerré. Botswanában, az egykori Becsuánaföldön a ZANU-PF megfelelője a szintén kibillenthetetlen Demokrata Párt. Ám Botswanában Seretse Khama elnök, aki egyébként komoly szerepet játszott Zimbabwe függetlenségében is, viszonylag hamar meghalt. Mugabe viszont politikailag (és lassan biológiailag is) mindenkit túlélt, és kétségkívül Afrika egyik legkarakteresebb (ha nem is legjelesebb) politikusává nőtte ki magát. Aligha lehet érdemi változást várni, amíg hatalmon (életben) van. „Ha Hitler leszek attól, hogy kiállok népem törekvései mellett, akkor legyek ám ezerszer is Hitler”, mondta Mugabe. Akkor már inkább: tovább a lenini úton...