A futball olyan, mint a bográcsgulyás: folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. E meglepő meghatározással nem egy kerületi főzőbajnokság aranyérmese kínálta meg kuktáit három vödör győzelmi fröccs után, hanem Orván Viktor lepte meg közönségét a futballév-értékelő interjújában. 

A különös műfajú szövegben a labdarúgás gasztronómiai keretben való elhelyezése korántsem a legmeghökkentőbb gondolat. A megalomán felcsúti stadionbiznisz Orbánnál ifjúsági sportlétesítmény meg utánpótlásközpont, továbbá: a jó és a rossz harcol a világban, a Bosman-szabállyal (értsd: a munkaerő szabad áramlásának futballra alkalmazott direktívájával) az Európai Unió rontást hozott a labdarúgásra, s a miniszterelnök házikójától lecsúszott beadásnyi távolságra épülő aréna nem közpénzből épül.

Orbán azt mondja, magánadományokból húzzák föl a létesítményt. Mint említi: kormányfőként tud pénzt gyűjteni a nemes célra. Ezzel leírja azt a helyzetet, amelyben valaki közhatalmi pozícióját magánérdekek érvényesítésére használja fel, merthogy ezt az intézményt speciel ő alapította. S nem mond igazat: a létesítmény részben a társaságiadó-kedvezményből származó forintokból szépül. Ez közvetett állami támogatás. Ha nem az lenne, nem a miniszterek döntenének a nagyobb projektek tervének elfogadásáról, nem hatóság ellenőrizné a költést, s nem kellene az állami ellenőrző szervezet számára előrehaladási jelentéseket készíteni. Ha már minden mozdítható közösségi forrást a labdarúgásra szán, legalább az igazat mondja. A futball ugyanis őszinte játék. Amit ő játszik, az nem az. Az csak a gulyáskommunizmus fideszes változata: a gulyásfutballizmus.