Az élelmiszerek fogyasztói ára rendre tíz százalékkal, esetenként húsz százalékkal nő, majd visszaesik. A liszt fogyasztói ára például az elmúlt öt évben háromszor nőtt harminc százalék felett, 2012-ben a sertés- és a marhahús ára 22 százalékkal emelkedett. A mezőgazdasági termelés szinte minden mutatója romlik. Az egy főre jutó hústermelés az 1988–1989. évi 78 kilogrammról 33-ra csökkent. A számosállat darabszáma a rendszerváltás óta csaknem akkora visszaesést mutat, mint amekkorát a második világháború évei alatt kellett elszenvedni.

A vidéki munkahelyek többségét adó agráriumban a foglalkoztatottak száma a majd 700 ezerről kevesebb mint 200 ezerre esett vissza az elmúlt 22 évben. Ez a településenként átlag mintegy 170 munkahely elvesztése még akkor is katasztrofális, ha tudjuk, hogy ennek nagy részét a szocialista ipar hátterét adó melléküzemágak adták. A rendszerváltás óta az egyéni gazdálkodók száma is meredeken csökkent. A maradék munkahelyeken a jövedelmek rendre alacsonyabbak a nemzetgazdasági átlagnál.

Az objektív feltételek adottak az agrárfordulat megvalósításához. A váltás lehetővé tenné a vidéki munkahelyek számának százezres növelését, a paraszti jövedelmek kiszámítható emelését, hozzájárulhatna a nemzetgazdaság növekedésének beindításához, a szélsőséges termelői-fogyasztói áringadozások megtöréséhez, ráadásul energiakiszolgáltatottságunk jelentős csökkentéséhez és az export-import egyenleg javításához is.

Magyarországon a jól művelhető szántó-kert aránya az ország területéhez mérten csaknem kétszerese a fejlett mezőgazdaságú EU-tizenötökének és kilencszerese a világ átlagának. Az egységnyi területen előállított bruttó hozzáadott érték viszont egyharmada az említett országokénak. Hiába a jó termőföldekben meglévő előnyünk, a kedvező éghajlat, a termelhető kultúrák sokasága, a több évtizedes paraszti tudás és tapasztalat. Politikai és piaci tényezők nemhogy segítenék, de két évtizede hullámzó intenzitással akadályozzák a magyar agrártermelés fejlődését, a mintegy ötezermilliárd értékű földtőke kihasználását.

A rendszerváltáskor a termelési alapok jók voltak. Az egy lakosra jutó gabonatermelésben a világ legfejlettebb mezőgazdaságú 24 országa közül a második, zöldségtermelésben a hatodik, hústermelésben pedig a negyedik helyet foglaltuk el. Ezek a főágazatok adták és adjákma is az árukibocsátás döntő többségét. A három termékcsoportnak volt egy fontos munkamegosztási sajátossága. A gabonatermelés négyötödét a nagy gazdaságok, a kertészeti kibocsátás hetven százalékát a kistermelők adták. A hústermelésből 40-60 százalékban részesültek a nagy, illetve kis üzemek. 1991-ben az EU-tizenötök és Magyarország búzatermelés-átlaga szinte azonos, 5,2-5,4 tonna/hektár volt, ez napjainkban a fejlett EU-tagállamokban – például Németországban, Franciaországban, Dániában – hét tonna/ hektárra nőtt, míg Magyarországon több év átlagában négy tonna/hektárra esett vissza. Hasonló a helyzet a kukoricánál is. A rendszerváltáskor az EU-tizenötök és Magyarország egyaránt hét tonna/hektáros hozamot produkált. Ez napjainkban a fejlett EU-tagállamokban tíz tonna/hektár fölé emelkedett, míg Magyarország megrekedt 6,5 tonnán. A hazai lehetőségeket mutatja az is, hogy gazdálkodóink egy része több százezer hektáron ma is a világ élvonalának megfelelő gabonahozamokat produkál.

Még szélsőségesebb a helyzet az állattenyésztésben. Az 1990-es éveket megelőző időszak tízmillió darabos sertésállománya kevesebb mint hárommillió darab alá csökkent, ami alig több mint a fele annak, amit csak a magánszektor a rendszerváltás előtt termelésben tartott. Az 1989. évi 1,4 millió szarvasmarha napjainkra kevesebb mint a felére csökkent.

Túlzás nélkül megállapítható: a magyar parasztság bő húsz évvel ezelőtt bebizonyította, hogy képes a világ élvonalának szintjén termelni. Ehhez az kellett, hogy a politika rábízta a termelési, üzemszervezeti formák megválasztását a gazdálkodókra. Ők pedig kiválasztották az adott kultúrák változó technológiai szintjének megfelelő gazdálkodási, munkamegosztási formákat. Az elmúlt 22 év egyik legnagyobb bűne, hogy az egykori kollektivizálás rossz emlékét idézve, politikai próféták serege mondta meg az éppen üdvözítő termelési méreteket és formákat, ami nélkülözött minden gazdasági racionalitást. Ennek egyenes következménye az állandó bizonytalanság egy olyan ágazatban, amelyben egy döntés évtizedekre determinálja a termelést. A rendszerváltást követő kárpótlás terheit legnagyobb mértékben a mezőgazdaság viselte és viseli ma is. A politika elvette a magyar termelőktől az alapvető gazdálkodási kincsüket, a földet. A probléma itt nem áll meg, amit jól mutat az a tény, hogy az EU-csatlakozást követően folyósított sok százmilliárdos termelői támogatások legfőbb haszonélvezői a városi földtulajdonosok, spekulánsok. A bérleti rendszert tehát a földet művelő termelő előnyére újra kell szabályozni. Ezzel együtt minden kormánynak támogatnia és ösztönöznie kellene a beszerző-, felvásárló-, feldolgozó-, termelői kapacitásokat erősítő törekvéseket, és meg kell akadályozni a történelmileg is vállalhatatlan több tízezer hektáros nagybirtokok kialakulását.

A legfontosabb teendők közé tartozik az agrártermelői piacok szélsőséges, vadkapitalista jellemzőinek lefaragása. Az uniós szabályok szerint olyan piaci mechanizmusokat kell működtetni, amelyek a gazdálkodóknak megfelelő és növekvő jövedelmet, a fogyasztóknak kiegyensúlyozott árakon jó minőségű élelmiszert biztosítanak. A szerződés előírja, hogy a közös agrárpolitika stabilizálja a piacot. Ebből Magyarországon eddig semmi sem valósult meg. Nagy húzóágazatok – és azok feldolgozóipara, mint például a cukorrépa-termelés – gépestül, cukoriparostul összezsugorodtak. A termelői árak váltakozása szélsőségessé vált. A növénytermelési vezértermékek közül például a búza felvásárlási ára a 2005. évi 20 ezer forint/ tonnáról 2007-re több mint kétszeresére, 44 ezer forint/tonnára növekedett, 2009-ben 30 ezer forintra esett vissza. A kukorica felvásárlási ára a csatlakozás utáni években tonnánként 20 és 48 ezer forint között ugrált.

A termelők mindkét szélsőségnek vesztesei voltak. Amikor magas volt az ár, a rossz időjárás miatt nem volt mit eladni, az alacsony árak viszont a ráfordításokat sem fedezték.

A piacok konszolidálására az első és legegyszerűbb megoldás, hogy Brüsszel végre a magyar fogyasztók és termelők érdekében is működtesse a piac befolyásolási mechanizmusokat a gabonatermeléstől a sertéságazaton át a kertészeti termékekig. Tisztában kell lennünk, hogy a magyar szántó-kert föld bősége nem jellemző a tagállamok többségére. Ezért Franciaország és néhány kisebb tagállam kivételével a római szerződésben előírt piacszabályozás működtetésében érdekeink nem esnek egybe.

A piaci árak konszolidálásának másik megoldása az lehet, hogy radikálisan átalakítjuk termelési szerkezetünket. Ehhez az 5,5 millió hektár mezőgazdasági területből fokozatosan, mintegy 1,5-2 millió hektáron el kell indítanunk a megújuló energia alapanyagainak termelését. Fejlett környezetünk hozamszintjeire való felzárkózással kisebb vetésterületen is fedezhetők a hazai igények és több millió tonna export. A szerkezetváltással energiakitettségünk erőteljesen csökkenthető és jelentősen stabilizálhatók a termelői, fogyasztói árak. A program szerves része az ismert, de nem működő uniós piacszabályozási módok mintájára néhány millió tonna gabona taktikai készletezése. Rossz termés esetén készleteinket piacra bocsátva védhetnénk a lakosságot és az állattartókat a drasztikus gabonaár-emelkedéstől. Jó termés esetén a készletek feltöltésén túl többletenergia-előállítással – például bioetanol, biodízelek stb. – kivonnánk árualapot, ezzel védve a termelők jövedelmét.

A leírtak megalapoznak egy olyan programot, amellyel a mezőgazdaság és a kapcsolódó nem tradicionális iparágak hét év alatt megduplázhatják árukibocsátásukat. Ehhez nem kell más, mint megismételni a már egyszer elért termelési és hozamszinteket, és a hagyományos mezőgazdasági piacok mellé új léptékekkel kell felvenni az alternatív energiákat.

Ez a szerkezeti váltás környezetgazdálkodási szempontból is jelentős. A jelenlegi agrártermelés környezeti terhelése – állatsűrűség, növényvédő szerek, műtrágya felhasználása – kevesebb mint fele például a szomszédos Ausztriáénak vagy Franciaországénak. Létezik viszont e területen egy jelentős hátrányunk. Burjánzó csalitosok ezrei, cserjékkel benőtt árkok, elhanyagolt útszélek, a gyomfélék szinte minden faja a büntetések ellenére „virágzik” országszerte.

Ezért a magyar agrár-környezetgazdálkodás prioritásává kell tenni, hogy a táj képe hét év múlva elérje a szomszédos Ausztria vagy Németország színvonalát. Kis térségekben célszerű tervezni és kivitelezni e munkákat az önkormányzatok, az agrártermelők és útfenntartók együttműködésében. Meg kell újítani sok ezer apró földparcella kultúrnövényekkel való hasznosítását, éveken keresztül kisgépes vagy manuális eszközökkel kell biztosítani a gyommentességet.

A koncepció megvalósítása Magyarország és benne a vidék új, a mainál sokkal élhetőbb állapotát eredményezi. A táj képének reorganizálása és az azt követő állapot fenntartása népegészségügyi haszonnal, a turizmus növekedésével és új munkahelyek létrehozásával jár. A vázolt intézkedések jól illeszthetők az EU új hétéves programjaiba, így a szükséges források viszonylag könnyen biztosíthatók.

* A szerző az FVM ny. közig. államtitkára.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.