A rendszerváltások eufóriája elillant, a reményt kiábrándulás követte. Miért? – kiáltják dühösen a török és az egyiptomi és a brazil tüntetők. Miért? – skandálják Szófiában és Moszkvában. Miért? – keresik a választ azok a csalódott magyarok is, akik számára rejtélyt jelentenek a rendszerváltás vargabetűi, különösen pedig a 2010 óta zajló események, Orbán Viktor és körének tettei, nemkülönben az ellenzék viselkedése.

Kezünkben az értelmezés kulcsa: D. Acemoglu és J. Robinson Miért buknak el nemzetek? (2013) című – nemrég magyarul is megjelent – könyve. A jólét és a szegénység eredetét kutató írás a társadalmak sikerét az ún. befogadó politikai és gazdasági intézményekkel magyarázza. Ezek egyenlő versenyhelyzetet teremtenek, mindenki előtt megnyitják a politikai részvétel, valamint a gazdasági kiemelkedés lehetőségét, az egyének jutalmát a teljesítményükhöz köti. A kudarcot ezzel szemben az ún. kizsákmányoló politikai és gazdasági intézmények idézik elő. Ezek lényege: egy szűk elit kisajátítja a hatalmat, ráteszi kezét a társadalom erőforrásaira, és elnyomja alattvalóit.

A könyv nemzetközi sikerét annak köszönheti, hogy felrajzolja a siker és a bukás forgatókönyvét. Számtalan példán mutatja be, hogy a történelem kritikus fordulópontjain – mint amilyen az 1688-as angliai „dicsőséges” forradalom is volt – miként és milyen szándékoktól vezettetve hoztak az elitek hol hibás, hol helyes döntést. Ha a döntések végső eredményeként megszilárdul a törvények hatalma, erősödik a pluralizmus, és megnyílik az emberek előtt a felemelkedés útja, ez sikerre vezeti a nemzetet. Ha azonban az uralomra jutott elit mindenkit kiszorít a hatalomból, elhallgattatja a kritikát, sajátjává „konvertálja” a közösség javait, ez a társadalmak csődjéhez vezet.

A történelmi félrecsúszás kulcstényezője – a könyv egyik meghatározó fogalma – az oligarchia vastörvénye. Ezt a szabályt 1911-ben fogalmazta meg egy fiatal német szociológus, Robert Michels, aki – eredetileg lelkes baloldaliként – belépett a német szociáldemokrata pártba, ám ott szembesült egy minden szervezetre jellemző sajátossággal. Úgy találta, bármely nagy szervezet – függetlenül tagjainak eredetileg idealista célkitűzéseitől – a hatalom birtoklásáért folyó harcokban egymással élesen szemben álló csoportok küzdelmének színterévé válik. Ebből a harcból egy önző, egyéni érdekeket követő és a hatalom mindenáron való megtartására törekvő szűk csoport – az oligarchia –emelkedik ki.

A jelenség gyökere, hogy a szervezetek növekedésük során elérik azt a méretet és komplexitást, amelyen túl a döntéseket elkerülhetetlenül megbízottak szűk köre hozza meg. Ezzel azonban a hatalom és az informáltság aszimmetriája jön létre: a „megbízók” érdekérvényesítési képessége csökken, míg a „megbízottaké” megnő. A „megbízók és megbízottak” problémája sokáig kezelhető volt: a gazdaságot és a politikát is kevés számú, racionális, és megbízottjait szemmel tartó döntéshozó irányította. A XX. századba átlépve azonban a politikában végérvényesen a sok ezer tagot egyesítő tömegpártok váltak meghatározóvá. Michels úgy tekintett a politikai pártokra, mint amelyek „biztosítják, hogy a megválasztottak és a delegáltak uralkodjanak választóik és delegálóik felett”.

Ezzel a képviseleti demokrácia alapvető problémájává lépett elő – még a szélesedő demokrácia keretei között is –, hogy elszakad egymástól a valóságos hatalmat birtokló kevés számú képviselő és a döntésektől részben önként elforduló, részben manipulációkkal eltávolított választó. Ezt a felismerést fogalmazta metaforaszerű mottóvá G. Orwell Állatfarm című regénye: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, melyek egyenlőbbek”. Az oligarchia vastörvénye megteremti a hatalom kisajátításának lehetőségét. Ám ennek veszélye különösen nagy ott, ahol hiányoznak a demokratikus hagyományok. Egy a legutóbbi napokban megjelent tanulmány bizonyítja, hogy a helyi demokratikus hagyományok hiánya jelentősen növeli a politikai intézményrendszer leromlásának veszélyét. (Guliano, P. Nunn, N. 2013. The Transmission of Democracy: From the Village to the Nation-State.).

Ez volt az a kritikus tényező, amelyet a rendszerváltás eufóriája közepette figyelmen kívül hagytak Kelet- és Közép-Európa polgárai. De elfelejtkeztek erről a hatalomért küzdő „forradalmi” pártok szerte a világban, Ázsiától Dél- és Közép-Amerikán keresztül Afrikáig, és nem gondoltak erre az átalakuló társadalmakat tanácsokkal és pénzügyi támogatással ellátó „fejlett” demokráciák sem. Végső soron az oligarchia vastörvénye formálta hazánkban is a rendszerváltást követően, majd a 2010 után lezajlott eseményeket. Amikor a szocializmus – a könyvben használt értelemben – kizsákmányoló jellegű politikai és gazdasági rendszere megbukott, a rendszerváltás eredményeképpen az ország elindult egy befogadó típusú politikai és gazdasági intézményrendszer megteremtésének irányába. Ennyiben a lezajlott folyamatokat – az 1688-as angliai eseményekhez hasonlóan – akár „dicsőséges” forradalomként is jellemezhetjük.

Akik itt a patakvért hiányolják, azoknak figyelmébe ajánlom: nem Cromwell és Robespierre terrorja, hanem a későbbi, sokféle érdeket egyaránt tekintetbe vevő kiegyezés vezetett a polgári forradalmak győzelmére. A változások zűrzavarában azonban elfelejtkeztünk három alapvető tényről. Az első az oligarchiák vastörvénye: a pártokon belül és azokon kívül az egymással vetélkedő elitek „kiszorítósdija” szükségszerűen vezetett oligarchikus hatalmi csoportok kiemelkedéséhez. Már az 1990-es évek közepétől ezek dominálták a politika színterét. A második: mivel Magyarországon történelmileg gyengék voltak a helyi közösségek demokratikus hagyományai, az oligarchia vastörvénye korlátlanul érvényesülhetett. A harmadik: a hatalmassá növekedett jóléti állam ellenállhatatlan csábítást jelentett a hatalomhoz dörgölődző vállalkozóknak, illetve a politikai kapcsolatukat monopoljellegű gazdasági hatalommá konvertálni igyekvő politikusoknak.

E három tényező összejátszása indította be az Acemoglu–Robinson ország-esettanulmányaiban leírt folyamatokat Magyarországon. Az eredetileg demokratikusan működő politikai pártok a hatalomért folyó harcokban foglyaivá váltak az egyeduralomra törő oligarchiáknak. A pártokon belül a kiválasztódást a lojalitás és a feltétlen engedelmesség vezérelte. A 2010-es választáson győztes Fidesz, kisajátítva a hatalmat, mind ellenfeleit, mind a polgárokat kiszorította a döntéshozásból. Visszanyeste a pluralizmust, legyengítette a törvények hatalmát, saját embereit juttatta monopol gazdasági pozíciókhoz, és velük töltötte fel az intézmények vezetői helyeit. Monopolizálta a sajtót, és a haveroknak játszotta át a társadalom közös vagyonát. (Erről szólnak a föld-, a patika-, a trafik-, az utalványmutyik, az iskola- és kórház-centralizáció, és épp így a legutóbbi hetek eseménye: a takarékszövetkezetek sok ezer tulajdonosát „leváltják” a kinevezett „megbízottak”!)

Minthogy lehetetlenné vált az egyenlő politikai verseny, az európai értelemben vett demokrácia végéhez érkeztünk. Az Acemoglu–Robinson-könyv esetleírásai között még nem szerepel Magyarország, bár az elmúlt évtizedben az ott leírt „forgatókönyvet” követtük. Ennek alapján pedig előrejelzésre is vállalkozhatunk. Ha a 2014-es választás győztese – bárki legyen is – képes szakítani az oligarchia vastörvényével, az ország elindulhat a globális versenyképesség javítása, a demokrácia kiterjesztése, a tudásalapú gazdaság fejlesztése és a méltányosságra tekintő társadalmi újraelosztás felé vezető úton. Ha azonban a győztes – bárki legyen is – foglya marad az oligarchia vastörvényének, továbbra is a kevesek által birtokolt rendi társadalom és a kinevezett elit uralta – a leszakadás felé sodródó – ország maradunk.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA