Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait (...) Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem. (...) 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. – Orbán Viktor szavai ezek: 1989 nyarán, Nagy Imre újratemetésekor. Nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugatos modernizációt és az európai típusú társadalmi modellt ajánlja megoldásként az ország bajaira.

Az akkori Orbán – és a teljes rendszerváltó elit – szerint az imperialista és despotikus hajlamú orosz medvével szemben egyedül az Európához tartozás jelenthet oltalmat. Innen jutottunk el mára addig az orbáni kijelentésig, hogy „a tiszteletet, amelyet Oroszország iránt érzünk, elsősorban nem Oroszország mérete, hanem kultúrája váltja ki belőlünk, és az orosz kultúra iránti tiszteletünk adja meg az alapját a jó gazdasági együttműködésünknek”.

A jelenlegi magyar kormányerők egyre otthonosabban érzik magukat az ázsiai zsákutcában – olyannyira, hogy amikor a NER országátalakító igyekezete fennakad a közgazdaságtan törvényein vagy az uniós jogrend bástyáin, rendre Moszkvába szaladnak segítségért. Idén eddig többek között Orbán, Rogán és Martonyi kereste fel az egykori megszállót (a világon nem tudunk még egy olyan országot, ahová a kormányfő, a frakcióvezető és a külügyminiszter ilyen rövid terminuson belül ellátogatott volna), a hírek szerint a paksi bővítési projektet ajánlva a keleti jóindulatáért. Hogy a megvásárolt szimpátia milyen módon váltható politikai aprópénzre, azt épp most tapasztaljuk: az orosz illetékesek jelezték, hogy nem szavazzák meg az Európa Tanácsban a Magyarországgal szembeni monitoringeljárás megindítását.

Csak hogy értsük: a procedúra a hazai alapjogsértésekre kérdezne rá – egyebek között az Európai Parlament, az ENSZ emberi jogi főbiztosa, az EBESZ médiaszabadságért felelős képviselője, a Velencei Bizottság, az Amnesty International és a Human Rights Watch aggályai alapján – egy olyan európai államban, amely nemrég foglalta alaptörvényébe, hogy lehetővé teszi az egyetemes emberi jogok korlátozását. Itt tartunk: előállt az a helyzet, hogy a Brüsszel által ostorozott kormány Moszkvától kér – képletesen – politikai menedékjogot.

A kérdést, hogy kinek van igaza (azaz kiért és ki ellen harcol ezúttal Orbán Viktor) a végletekig leegyszerűsítve úgy is feltehetjük: hányszor fordult elő eddig a történelmünkben, hogy Oroszország védte meg az érdekeinket, a függetlenségünket és a szabadságunkat – Európával szemben? Tény: a tegnapi szavazás alapján az ET egyelőre eltekint a monitoringeljárástól, de szoros figyelemmel kíséri Magyarországot.