Még nem lehetett tudni 1990 elején, mit hoz az év, milyen lesz a rendszerváltás. Még itt voltak a szovjet csapatok, még létezett a Varsói Szerződés. Egy külpolitikai szimpóziumon ekkor említette meg Horn Gyula, hogy néhány éven belül egyáltalán nem zárja ki a NATO-tagságot. 

Ez annyira újszerű felvetés volt, hogy a szerkesztőségben elsőre nem is akarták elhinni az eseményre kiküldött fiatal kollégának, hogy ez hangzott el. Ha hiányzik egy Horn Gyula a mai baloldalról, akkor ebben az értelemben hiányzik: csak a nagy összefüggéseket, a fejlődés irányát felismerő, a következtetéseket ebből levonó és a kockázatot is vállalva kimondó politikus remélheti, hogy kiemelkedik a többiek közül. Ha csak egy időre is, de prófétának bizonyul a saját hazájában.

Horn Gyula a kor, a rendszerváltás pillanatának embereként felismerte a korszakos lehetőséget, hogy a történelme során addig a Kelet és Nyugat között ingajáratban közlekedő ország végre lehorgonyozhat azon a parton, ahová mindig is vágyott. Innen fakadt minden más. A keletnémetek Ausztriába engedése, a szögesdrót átvágása, a Magyarország iránt máig tapasztalható nemzetközi rokonszenv (igen, Berlinben, Washingtonban és Brüsszelben is, dacára a jelenlegi kormány gyalázatos szereplésének), a még Antall József által felavatott szentgotthárdi Opel motorgyár.

A politikus kora gyermeke, saját idejének kihívásaira keresi a választ. Ebben az értelemben ma Horn Gyula sem segíthetne a baloldalon. Az ő személye 1990-ben a változtatásra kész, privilégiumairól a jövő érdekében lemondó állampártot, 1994-ben pedig a letűnt kor létbiztonságát jelképezte. Korábbi tapasztalatai, készségei alkalmassá tették a betöltött szerepre, ám ugyanezek az adottságok negyedszázad múltán már nem számítanának. Mondják, hogy sok utódjával ellentétben ő a nép nyelvén beszélt. Ez igaz, ám a nép akkoriban homogénebb, egyszerűbben megszólítható volt, mint ma. És főleg létezett konszenzus a fő haladási irányban, ezen belül a külpolitikában.

Még egy vitathatatlan tulajdonsága, amely ma is alapkövetelmény lenne mindenki számára, aki vállalkozik vagy akár aspirál az ország vezetésére: a felelősségtudat. Biztos választási győzelme dacára (az MSZP 1994-ben egymagában is többségbe került az Országgyűlésben) koalíciót alakított, mert tudta, hogy szüksége lesz szövetségesekre. A liberálisokkal együtt nagyobb volt a többsége, mint a mai kormánynak. Mégsem érezte magát feljogosítva arra, hogy az ellenzéket a politikai folyamatokból kiszorítva döntsön mindenről. Bár nem volt részese az 1990-es MDF–SZDSZ-alkunak, betartotta annak alapvető pontjait. Tudta, hogy a nyugalom, a kiszámíthatóság legalább olyan fontos vágya a magyaroknak, mint a gyarapodás.

Az embernek már-már az az érzése, hogy nem is a baloldalnak lenne szüksége egy ilyen államférfire, hanem a mai kormánypártnak. Az országnak.