Hivatkozva harmadik hó tizenharmadikán kelt cikkemre. Helyben.
(„Ugye, megmondtam” – a szerző.)

A belvárosban kissé perspektívátlanul (értsd: nem látni róla sehova, ami indokolt, persze, ha az ország helyzetét egy ilyen bonyolult és költséges metaforával akarnánk megjeleníteni) fölállított óriáskerék elvileg Sziget-reklám akarna lenni, hogy majd augusztusban tessenek menni az Óbudaira, de csütörtök–péntek–szombat–vasárnap (hétfő–kedd–szerda) esténként igazából azt láthatja róla az ember, mert valamit mégis lát a nagy perspektívátlanságban, hogy ami ott van, maga alatt, az A Sziget.

„A Sziget” vagy „A SZIGET” Hogy tudniillik, amit a Sziget 1993-tól először volt képes létrehozni Magyarországon, az kábé mostanra egy kerületnyi területre kiterjedő partykurzweili értelemben vett buliszingularitás. Tehát a Szigeten először volt tapasztalható az a jelenség – és nem is próbálnám tagadni, hogy rám a reveláció erejével hatott –, hogy magyarok igen nagy számban, tízenezres csoportban képesek együtt bulizni minden nagyobb balhé nélkül, jókedvűn, mosolyogva, mintha nem is ott élnének, ahol, nem azok lennének, amik.

Nem arról van szó, hogy megnézni egy koncertet és berúgni, heló, mert az ment azért korábban is. De olyankor mindig van erő, közös csoportidentitás, hogy hát észídíszísek vagyunk, mondjuk, és az észídíszís az észídíszísnek nem vájja ki a szemét. De ha mondjuk jön egy metallikás, abból már lehet baj. Tehát a Szigetben az volt a nagy dolog, hogy galambok ültek verebekhez. Összejött mindenféle szubkultúra, ilyen meg olyan csoport, és képes volt együtt berúgni, létrejött ez az úgynevezett karneválhangulat, amit annyira szokott irigyelni minden északabbi nép a braziloktól. (Jó, leginkább a seggek miatt.)

Mindenki emlékszik még arra, amikor penészes külvárosi falak mellett osonva jártunk szinte titkos házibulikba, és vagy a szomszéd hívta a rendőrt ránk, vagy már az utcán rákérdezett a jard, hogy hova lesz a séta az alkoholtartalmú szeszes itallal, sérelmére.

Vagy amikor még romlott fényt hányt a korcsma szája, belépés díjtalan, kilépés bizonytalan. Vagy amikor pinceklubokban barikádoztuk el magunkat a többiek elől, de így is előfordult egy-egy ostrom. Na ehhez képest volt áttörés a Sziget, és ez az, ami 2013-ra gyakorlatilag az egész belvárosra átragadt, ahol külföldiek, belföldiek, mindenféle vallású, bőrszínű emberek bulizgatnak bárokban, romkocsmákban, lépcsőn, metrómegállókban vagy árvíz esetén akár a rakparton.

Aki mondjuk péntek éjjel kinéz a Szent István térre, a Di Vino borbár elé, ahol szépen fölöltözött emberek rúgnak be éppen kulturáltan a szökőkútba lógatott lábbal, és betöltenek minden lehetséges térrészletet, az ugyan nem fogja azt gondolni, hogy ez itt Rio de Janeiro, de azt hihetné akár, hogy mondjuk Firenze belvárosába tévedt. (Vegyük úgy, hogy megfigyelőnk építészetanalfabéta.)

Baj csak akkor van, ha nem a Szent István térre vagy a Gozsdu környékére, hanem mondjuk a Dorottya utcába, a Frizzante étterembe téved be egy pohár tízezer forintos Szent István cabernet-re.