Megyesi Gusztáv: Személy szerinti sógornők
Irigyeljük Gyulay Zsoltot. Nem az olimpiai aranyáért, hanem hogy a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. vezérigazgatójaként ennyire függetleníteni tudja magát a napi történésektől.
Most nem is a hetek óta tartó trafikbotrányra gondolunk, hanem a közvetlen környezetében történt eseményekre. Amint az egyre-másra derült ki, Gyulay Zsolt rokonai és barátai sorra nyerték a pályázatokat, sógor, sógornő, kebelbarát, egykori üzlettárs, volt főnöke lánya, aminek önmagában ma már alig van hírértéke, csakhogy az ő győzelmükről állítása szerint a vezérigazgató semmit se tudott.
Jó, olyan előfordul az életben, hogy az ember másoktól tudja meg, hogy a sógora ezután dohányboltban, fagylaltárusítással képzeli el a jövőjét, a sógornője pedig dohánykoncesszióban látja visszatérni eliramlott fiatalságát, no de az ember mindezt nem a pályázatot kiíró nemzeti dohánycég első embereként nem tudja, hanem kívülállóként. Mindenesetre, ha egyszer trafikosbál lesz ebben az országban, Gyulay Zsolt igen nagyokat fog csodálkozni, hogy mennyi rokon és jó barát gyűlt össze; mindjárt megtarthatják a karácsonyt is a családi szeretet és összetartozás jegyében.
Hanem éppen ez az: a család. Hogy a dohánymutyit levezénylő céget egy önmagát konzervatív és főképp családbarát kormánynak definiáló csapat nevezte ki, és akkor a vezérigazgatója így viselkedik: nem kíséri figyelemmel családtagjai sorsát, tán még arról se tudna, ha a sógora török basának állna. Micsoda hozzáállás ez?
Rendes konzervatív és istenfélő családban mindenki együtt lélegzik a famíliával, a családfő még azt is tudja, kinek fáj a hasa, ki depressziós, de leginkább hogy ki akar családi kapcsolatai révén munka nélkül busás jövedelemhez jutni, mondjuk, húsz évre szóló trafikbérlet segítségével.
Amivel nem azt akarjuk sugallni, hogy Gyulay vezérigazgató rossz családtag volna, hanem hogy tessék felnőni a feladathoz. Hogy mást ne mondjunk, példát venni a szekszárdi polgármesterről, aki bátran és férfiasan, sőt büszkén és önérzetesen vállalta, hogy igen, ő mondta meg, hogy a húga is nyerjen; érezni lehetett, nem fog ki ezen az emberen senki és semmi, korunk elpusztíthatatlan hőse.
Gyulay vezérigazgató viszont még nem nőtt fel szellemileg a feladathoz. Amikor a sajtó megkereste, sértődötten azt válaszolta, hogy személyes támadásokra nem kíván reagálni. Ami egyébiránt pártállástól függetlenül eléggé gyakori válasz: ha kiderül valakiről valami méretes disznóság, azzal védekezik, hogy, kérem, önök személyeskednek. Mármost ha a dohánykereskedelmi cégnek a sors és a mutyiprogram szeszélye folytán személyesen Gyulay Zsolt a vezérigazgatója, és személy szerint a sógora, a sógornője meg a barátai nyerték a koncessziót, akkor hogy a bánatba lehetne ezt úgy megírni, hogy közben ne személyeskedjünk?
Ez nagyjából olyan, mint mikor azt írja a blogger, hogy neki Gyulay Zsolt személyével momentán nincs semmi baja, csak azzal, amit csinál; hacsak nem arról van szó, hogy Gyulay Zsolt és a személye két különálló individuum, akik soha nem is találkoznak, legfeljebb a pénztárban. A cég honlapján mindenesetre arra kérik a nyertes pályázókat, hogy „amennyiben sikertörténetét, boldogságát Ön is megosztaná velünk, kérjük, írjon nekünk… Legyünk együtt büszkék a Nemzeti Dohányboltokra!” Nem akarunk a dolgok elébe menni, de van egy olyan érzésünk, hogy Gyulay Zsoltra újabb meglepetések várnak, amikor kihirdetik, hogy a legsikerültebb boldogságcikket egy ismerős sógornő írta.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
