Szegény, szegény Bakondi György! Nem elég, hogy fogalma sincs arról, mit is kellene válaszolnia a komáromi hídfőállásnál a kormányfő értelmetlen kérdésére, hogy „Mennyi ez még?”, hanem az esti babgulyást is ott kell kanalaznia a laktanyában a miniszterelnök társaságában.

Pedig most magányosan rágódhatna az ördög gonosz unszolásán, amikor felmérhetetlen következményeket zúdítva a nyakába visszakérdeztetett vele: „Már hogy értve?” Nem teheti, nem maradhat el a hiperaktív Orbán Viktortól, aki hol itt, hol ott hág fel a gátakra, mobil vagy föld-, egyre megy, és aki a barát-ellenség felismerő rendszer hiátusában is átveheti az irányítást, ha nem is az unió felett. Végre nemcsak a mögötte állókért, hanem valóságos ellenséggel szemben is harcolhat.

Elemében van. Gumicsizmát húz, tapasztalatot gyűjt, vízállást elemez, kitelepítést vizionál – aztán elítéli a rémhírterjesztést. Mindenhol feltűnik, ahol egyébként nem sok keresnivalója lenne. Nincs egyedül. A magyar politikus ilyenkor gátemberré mutálódik. Ha pedig már végigborzongtuk az árvízi képgalériákat, és végleg nem tudtuk eldönteni, sírjunk vagy kényszeresen vigyorogjunk, hogy az egyik tévéhíradóban nyilatkozó, vagyonát a víztől féltő, összeomlás határán lévő férfit éppen Ponty Viktornak hívják (hogy találták meg éppen őt?), hát azt már nem tudjuk röhögés nélkül nézni, ahogyan árvízi puccsként Gyurcsány Ferencet két katona fenékfogással tolja és karjánál húzza egy nyúlgát tetejére.

Ekkor már tudjuk, jobb volna, ha a politikusok csak meglehetősen visszafogva tűnnének fel a folyópartokon, békében hagyva az éppen „vacsorát végrehajtó” kimerült melósokat, mert nem éppen ez a legalkalmasabb pillanat, hogy bebizonyítsák: uralják a helyzetet, mellesleg pedig nem büdös nekik a munka, mint ahogyan a DK elnöke merészen kimondta.

Itt végleg elveszítjük a humorérzékünket. Mert azt még lehet rafinált politikai húzásnak gondolni, hogy a szocialisták az árhullámra hivatkozva lélegzetvételnyi szünetet hirdetnek a kormány támadásában, de az már a bornírtság veleje, amikor a Jobbik nevében Vona Gábor azt javasolja, hogy az árvíz miatt e vészterhes időkben halasszák el a parlament ülését. Csakhogy vészterhes időkben demokráciákban mindenki még inkább teszi a dolgát, már ha tudja, hogy mi a dolga, és csak ott teszi, ahol dolga van.

A gáton vagy – akinek erre szól a felhatalmazása – a parlamentben, amely történetesen nem szertefut, hanem ülésezik, és rajta tartja szemét a kárelhárításán, és közbeszól, ha szükséges, legfeljebb a frakciók nagyot nyelve elnyomják magukban a másik víz alá nyomásának zsigeri ösztönét. A Jobbiknak ajánljuk ehhez Churchillt: amikor a háborús helyzetre hivatkozva valaki azt javasolta neki, zárják be a színházakat és a mozikat, visszakérdezett: Jó, jó, de akkor miért harcolunk? Ez a kérdés pedig volt legalább annyira jó, mint Bakondié Komáromnál.