Nem tehetek róla, de néha azért elképzelem, mi lett volna, ha úgy húsz éve Pokorni Zoltán a PDSZ-ben azt hallja, hogy a kereszténydemokrata oktatási államtitkárság kötelező tagságon alapuló Pedagógus Kart hoz létre, mert rájött, hogy túl sok civil szervezet foglalkozik a tanárok érdekképviseletével. Mi sem egyszerűbb: a százhatvan helyett legyen egy, mindjárt sebesebben megy a társadalmi egyeztetés, és nemcsak hetente, hanem akár óránként is meg lehet majd változtatni az oktatási törvényeket.

Hogy mit tett volna ezt hallván az a húsz évvel ezelőtti, a liberális pedagógus szakszervezetben politizáló, történelemtanár Pokorni? Alighanem higgadt hangon felhívta volna Hoffmann Rózsa figyelmét, hogy bár a szándék érthető, az ötlet mégsem a legjobb, hiszen bárkinek eszébe juthat róla Gömbös Gyula Nemzeti Munkatervének tizedik pontja, miszerint „Tekintettel arra, hogy a társadalmi szervezkedés terén túltengés mutatkozik, szükségesnek tartjuk a hasonló célú társadalmi egyesületek összevonását”. És ez azért mégiscsak veszélyes következtetésekre ad alapos okot.

Húsz éve még így lett volna, és húsz éve erre az érvre az államhatalom is sürgős visszavonulót fújt volna. De most most van. Olyan kor, amelyben a hatalmon lévők nem pusztán eljátszanak a gondolattal, hogy lám, mindent megtehetnek, amit csak akarnak, hanem meg is tesznek mindent, ami az eszükbe jut. A demokrácia pont olyan üres lózunggá vált a hagymázas szónoklataikban, mint harminc-negyven évvel ezelőtti elődeikében a munkáshatalom. Na ja, az – ha ti ezt így hívjátok.

A Pedagógus Kar meg fog valósulni. Lesznek a hatalom tervét beteljesítő tanárok, akik az élére állnak, a maguk soraiból vezetőséget választanak, szép irodát rendeznek be, aztán eljárogatnak az oktatási államtitkárságra egyeztetni, és ha megszületik a soron következő megállapodás – majd elérnek ilyen-olyan eredményeket is, ne tessék félni, kapnak Erzsébet kártyát vagy valami ilyesmit –, akkor belemosolyognak a közszolgálati televízióba, hogy lám, lehet ezt így is, nem kell folyton hőzöngeni. Ők lesznek az elsők, akik szánakozó mosollyal elítélik a sztrájkot kezdeményező szakszervezetet vagy a teremfoglaló diákokat, mert, kérem, vannak más módszerek is.

Fönt lesz a pont az i-n. Az iskolák államosítása, magyarán pártkáderek általi irányítása; az alaptanterv konzervatív szellemű átírása; a központi tananyag kötelezővé tétele és a tankönyv-liberalizáció eltörlése; a szegregáció törvényessé tétele, az iskola esélykiegyenlítő szerepének ellehetetlenítése; a továbbtanulás korlátozása, a rendszerből alulképzetten kikerülő kétkezi munkások számának erőltetett növelése – az elmúlt három évben minden egy irányba mutatott. Olyan iskolát akartak csinálni, amely nem gondolkodó, hanem irányítható embereket nevel. S hogy ez ellen még lázadozni se lehessen, arról majd az önfegyelmező, önmaga számára etikai kódexet is alkotó Pedagógus Kar gondoskodik. A rendszer kész, és most elkezd működni.