A Vidékfejlesztési Minisztérium tegnap tárgyalásra hívta az úgymond „10 évvel ezelőtt kisemmizett gazdákat”. A szaktárca „újranyitja a Hajdú-Bét aktáit”, jelentette be Hoppál Péter, a Fidesz szóvivője. Nem váratlan, hogy a választások közeledtével előkerül a jobboldali politikai arzenálból a Hajdú-Bét ügye. Az ország egykor legnagyobb baromfi-feldolgozójának emberi tragédiákkal kísért összeomlása összekapcsolható Bajnai Gordon nevével, sőt, tegnap már habozás nélkül össze is kapcsolta a szóvivő.

2009 áprilisában Bajnai ellen tüntetők libával támadnak. Az akció másképp, de folytatódik

Ez a lényeg. Az csak a ráadás, hogy a hét végén megjelentek a hírek, hogy a vidékfejlesztési tárca a közeli napokban egyeztetésekbe kezd a cég egykori gazdakárosultjaival és „keresi annak lehetőségét, hogy a kárt szenvedett állatbeszállítók legalább részleges kompenzációban részesülhessenek”. Azt ugyan minden szakember tudja, hogy ilyesmire tíz-tizenkét év múltán sem pénzügyi, sem jogi lehetőség nincs, arra azért jó a felvetés, hogy lehessen bajnaizni kissé.

Az egykori miniszterelnököt – a válságtörténet kapcsán – gyakran emlegeti a jobboldal „libásként”. Pedig Bajnai libával életében nem foglalkozott, a cég operatív vezetésében (vagyis a veszteséges termelés irányításában) szerepet soha nem vállalt. A szerencsétlenül járt termelők sorsáért sem személyesen, sem cégvezetőként nem felelős – ezt nem mi mondjuk, hanem több tucat rágalmazási, becsületsértési, illetve sajtó-helyreigazítási perben született ítélet.

A Hajdú-Bét története közgazdasági értelemben sajnálatosan egyszerű. A vállalat képtelen volt annyi árut olyan áron értékesíteni, amennyivel működési költségeit és az alapanyagok árát fedezni tudta volna. A cég már 1996–97-től vaskosan veszteséges volt, 1998-ban a Wallis már 10 milliárdos mínusszal vette át új főtulajdonosként. Aztán jöttek a további csapások: a madárinfluenza, a baromfipiac beszűkülése és nem mellesleg az a tény, hogy a kül- és belpiacon egyaránt fő versenytársnak számító Bábolna közben szinte számolatlanul kapta a tőkepótló állami milliárdokat. Így nehéz volt versenyezni. Bajnai 2001-es Wallis-vezérigazgatói színre lépésekor igazából már csak az volt a kérdés, meddig odázható az összeomlás.

A főtulajdonos ebben az időszakban még újabb 10 milliárdot belerakott a halódó baromfivállalatba (hátha sikerül legalább részben életben tartani), de addigra már mindenki tudta: az üzletnek vége.

Persze a Wallis bukott tíz-egynéhány milliárdja nem mérhető össze a kistermelők – személyes és családi egzisztenciájuk összeomlását előidéző – elveszett egy-két-tíz millió forintjával. Őket megvigasztalni lehetetlen, hiszen a máig siratott pénzüket igenis a velük szerződött tulajdonostól várták. Az pedig nem fizetett – az összes többi a szemükben már csak okoskodás. Erre épít az a logika, amely most Bajnait – szinte bizonyosan – megpróbálja majd az ügy egyszemélyi felelőseként felmutatni. Vizsgálódás lesz itt, amely nyilván megállapítja, mennyi disznóság történt az emlékezetes libaügy körül, a gazdák viszont érdemi kormányzati segítséget most sem kapnak. Ahogy 10 évvel ezelőtt sem kaptak. Alighanem ezért is Bajnai lesz a hibás.