Különös helyzet az, ha már Viviane Reding védi az Orbán-kormányt. Márpedig az EU jogi biztosától jött „Twitter-csirip” elismeréssel nyilatkozott a miniszterelnök vasárnap esti beszédéről, amelyet a Zsidó Világkongresszus (WJC) küldöttei előtt mondott el. Ott, a folyosókon viszont nem ez volt a helyzet. Orbán beszélt is meg nem is, hozott is, nem is. – Megkínáltuk egy finom vacsorával, de nem adott sokat cserébe – viccelődött egy résztvevő.

Voltak, akik kioktatónak érezték, hogy az antiszemitizmusról szónokol egy olyan közönség előtt, amely nála valamivel jobban ismeri annak mibenlétét, miközben csak mérsékelten bocsátkozik magyarországi konkrétumokba. Hogy egy egyszerű példát mondjunk: nem hangzottak el a Horthy és a Jobbik tulajdonnevek. Pedig az antiszemitizmushoz mind a volt kormányzó új kultusza, mind a szélsőjobbos párt tevékenysége alapvetően kapcsolódik. Ráadásul a Jobbik parlamenti párt, nem néhány tucat utcai hőbörgő.

Messzire vezetne annak boncolgatása, miért lett sokkal jobb Guido Westerwelle német külügyminiszter beszédének fogadtatása, mint Orbáné. Amit talán már előre lehetett sejteni a forgatókönyvből: Westerwelle felszólalását követően köszönőbeszéd is dukált, Orbáné után a program szerint sem, legfeljebb egy bírálatokban nem szűkölködő közleményt adtak ki. (Ronald Lauder WJC-elnök és Orbán viszonya már csak üzleti tárgyalásuk miatt is speciális.)

Más az antiszemitizmus helyzete Németországban, mint Magyarországon. Westerwelle helyzete könnyebb, mint Orbáné. De hát utóbbi maga vette önnön nyakába a WJC-t, egy évvel a választások előtt... Megnyugtató szavakat vártak tőle, írtuk még szombati számunkban. Vártak volna. Egyfajta tetemrehívás volt ez. Persze, Orbán dönthetett volna úgy, hogy nem fogadja el a meghívást a nyitóvacsorára. De elfogadta, arra pedig mérget vehetett, hogy ez mit jelent. Nem lehet egyfajta arany középúton elsunnyogni a zsidóság és a Jobbik között. Valahová oda kell állni, ha szavazatokba kerül is.

Ma véget ér Pesten a világkongresszus közgyűlése. A delegáltak hazamennek a szélrózsa minden irányába. A magyar zsidó közösség itt marad. És az antiszemitizmus is. Illetve, dehogy is. Mind a tízmillióan itt maradunk (mínusz a kényszerből kitántorgott vendégmunkások), a közös problémáinkkal. Nem véletlenül idézte Westerwelle Martin Niemöller tiszteletest, aki náci szavazóból, az egyházüldözés nyomán lett az ellenállás résztvevője.

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna”. Aki nem tanul a múltból, az nem érti a jelent. Ha nem tesz ellene, megérdemli a jövőt is.